By Wayne Erbsen

Időnként felteszik nekem ezt a kérdést, ezért úgy gondoltam, nem árt egy kis vita erről a létfontosságú témáról. Régebben, amikor megpróbáltam elmagyarázni a clawhammer bendzsót, mindig Grandpa Jonesra hivatkoztam, aki egykor a Hee Haw című tévéműsor sztárja volt. Most, hogy Grandpa Jones eltávozott az égi pajtatáncba, és a Hee Haw már rég nem kerül adásba, nehéz olyan nemzeti sztárra gondolni, aki ebben a stílusban játszik. De bár a clawhammer bendzsó pengetők nem szerepelnek a Time vagy a Rolling Stone címlapján (legalábbis még nem), a tornácokon és a nyári régizenei fesztiválokon megtalálhatók, általában egy régizenei hegedűs kíséretében.

Mi is az a clawhammer, és mi különbözteti meg a bluegrass bendzsótól? A clawhammer egy ritmikus pengetési stílus, míg a bluegrass egy pengetési stílus. A clawhammerben a dallamot a mutató- vagy középső ujj egy vagy több húrra leütésével játsszák. Ezt követően a jobb kéz ujjai több húrra is lecsapnak egy háromrészes ritmusban, amely úgy hangzik, mint maga a szó: claw-ham-mer, claw-ham-mer. A bluegrass pengetésnél az ujjak a húrokra ütnek, és a dallamot “tekercsnek” nevezett hangok rajával veszik körül.”

Honnan származik tehát a clawhammer bendzsó? Az első amerikaiak, akik clawhammer bendzsón (vagy bármilyen bendzsóstíluson) játszottak, fekete rabszolgák voltak. Ők hozták mind magát a bendzsót, mind a játékmódot Nyugat-Afrikából. Amerikába érve a bendzsó lett az afroamerikaiakhoz leginkább kötődő hangszer. Nem telt el sok idő, mire fehér zenészek, mint például Joel W. Sweeney, lemásolták az afroamerikaiak bendzsójátékait, és messze földön megtanították azokat a bendzsójátékosoknak. Ebben az időszakban a clawhammer gyakran “stroke” stílusként volt ismert, bár a bendzsót framming, frailing, banging, thrashing és thumb-cocking néven is ismerték.

Az 1840-es években New Yorkban kialakult a minstrel music néven ismert stílus, de hamarosan az egész országban elterjedt. Az olyan előadók, mint Dan Emmett, rosszul illeszkedő, foltos ruhákba öltöztek, és arcukat égetett parafával kenték be, hogy a régi ültetvényes idők beszédét, modorát, táncait, és ami a legfontosabb, zenéjét utánozzák. A minstrel show-kban nemcsak bendzsó pengetés, hanem táncok, viccek, szónoklatok és jelenetek is szerepeltek, és egészen a 20. századfordulóig a szórakoztatás legnépszerűbb formája volt Amerikában.

Az 1920-as évek közepétől kezdve szombat esténként a vidéki emberek a régi Philco rádiójuk köré húzódtak, hogy a kor legnépszerűbb műsorát, a Grand Ole Opryt hallgassák. Mindenki kedvence Dave Macon bácsi volt, akit “The Dixie Dewdrop”-ként emlegettek. Dave bácsi született előadóművész volt, aki nem csak clawhammer bendzsón játszott, de többféleképpen is, mint Carter kis májtablettái! Pengette, pengette, rappelte, és még pörgette is! Manapság a legtöbb pengetős megelégszik azzal, hogy két stílus közül csak egyet játszik: a clawhammer vagy a bluegrass bendzsót. Kár.

Talán csodálkozol, hogy a clawhammer miért a bluegrass bendzsó pengetők szegény mostohagyermeke, és miért marad a híresebb unokatestvérének árnyékában. Egy rövid szóval meg lehet magyarázni ezt: Earl. A bluegrass zenét ismerők számára az “Earl” az Earl Scruggs rövidítése. Az 1940-es évek közepétől kezdve Earl Scruggs új lendületet adott a bendzsónak azzal, hogy Bill Monroe együttesének, a Blue Grass Boysnak a tagjaként fellépett a Grand Ole Opryban. Miután meghallgatták Earlt, az emberek az egész országban elkezdték elővenni nagyapjuk régi bendzsóját az ágy alól, és valóban játszani kezdtek rajta.

Earl hozzájárulása a háromujjas bendzsó pengetés stílusának finomításában és tökéletesítésében rejlett, amelyet az 1920-as évek elején olyan észak-karolinai bendzsójátékosok játszottak, mint Charlie Poole, Dock Walsh és mások. (Lásd C.E. Heaton “The Banjo in North Carolina” című művét). Earl dinamikus előadásai olyan dallamokban, mint a Foggy Mountain Breakdown és a Cripple Creek, lebilincselték rajongóit, és új hullámot indítottak el a bendzsó három ujjal való pengetése iránt.

Az igazság az, hogy több mint ötven éve nem jött olyan bendzsójátékos, aki úgy megragadta volna az emberek figyelmét, mint Earl Scruggs. A clawhammer bendzsó egy kissé lazább stílus, ezért talán nem keltett olyan országos figyelmet, mint a 3 ujjas vagy a Scruggs stílus, ahogyan gyakran nevezik.

Amikor azonban a bendzsójátékosok belekóstolnak a clawhammer bendzsóba, gyakran egy életre rákapnak.

******

Wayne Erbsen azóta tanít bendzsót, hegedűt, gitárt és mandolint, amióta a dinoszauruszok a földön járnak (igazából körülbelül 50 éve). Eredetileg Kaliforniából származik, de most az észak-karolinai Asheville-ben él. 30 daloskönyvet és oktatókönyvet írt bendzsóhoz, hegedűhöz, gitárhoz és mandolinhoz.