A Dzsungel könyve című élőszereplős/ CGI Disney-film aprólékos animációjának nagy része a Soho-i székhelyű Moving Picture Company bengalurui irodájában készült. A film idén elnyerte a legjobb vizuális effektek Oscar-díját.

A Pi élete tigrisjeleneteinek forgatásához használt fejlett számítógépes grafikai technológia nagy része a Los Angeles-i székhelyű Rhythm & Hues SFX cég mumbai és hyderabadi irodáiban készült. A Pi élete 2013-ban elnyerte a legjobb vizuális effektek Oscar-díját.

Skyfall, Shrek, Így neveld a sárkányodat… hosszú és egyre hosszabb azoknak az animációs filmeknek a listája, amelyek a munka nagy részét indiai stúdióknak szervezték ki. Mégis, ha az indiai stúdiók lenyűgöző, díjnyertes eredeti SFX- vagy animációs mozijait keressük, amelyek látható vagy kereskedelmi sikerek, szinte egyet sem találunk. A legközelebb a 2015-ös Baahubali: A kezdet című kasszasiker áll hozzánk. A folytatását, a Baahubali: The Conclusiont júliusra tervezik, és állítólag 33 stúdió dolgozik a VFX utómunkálatokon, az effektek elkészítése 15 hónapig tartott.

2005-ben ott volt a nagyon sikeres Hanuman, amely ₹5 crore profitot hozott. A 2008-ban létrehozott Chhota Bheem állítólag több mint 40 millió nézőt szerzett a kilenc év alatt, és egy 2013-as tanulmány szerint a márka értéke ₹300 crore. Rajiv Chilakha, az alkotó, valószínűleg India kereskedelmileg legsikeresebb animációs filmkészítője.

Az óriási népszerűségnek örvendő “Hanuman” című gyermeksorozat.

Ezeken kívül úgy tűnik, nincs semmi. Egy-egy Chaar Sahibzaade (2014), Harry Baweja szupersikeres pandzsábi animációs filmje, vagy a Motu Patlu (2016), a gyerekeknek szóló tévés sitcom. Utána pedig egyenesen az 1970-es évekig és az Ek Anekig, a Films Division nagyon híres rövidfilmjéig megyünk vissza.

Teli, de üres

Úgy tűnik, hogy az ország úszik az animációs tehetségekben, de a hazai filmek vagy ügyetlenül készülnek, vagy nem léteznek. Az itteni animációs stúdiók nyilván arra jók, hogy futószalagos munkaerőt biztosítsanak, de eredeti mozival nem rukkolnak elő. És ez az állapot a 90-es évek végi animációs boom óta tart.

E. Suresh, a Studio Eeksaurus alapítója, aki 2015-ben többek között elnyerte India első Annecy Nemzetközi Animációs Filmdíját, azt mondja: “A mintegy 10 000 animátor (mint olyan emberek, akik csak megbízásra animálnak) közül talán 10 olyan animációs filmesünk van, aki szenvedélyesen szeretne filmet készíteni az animációs médium segítségével.”

Suresh két másik okot is hozzátesz ahhoz, hogy az animáció itt megrekedt a bizonytalanságban: “Az eredeti történetek hiánya; olyan írók hiánya, akik tudnak animációban gondolkodni és írni”, másodszor pedig a producerek és stúdiók hiánya, akik értéket vagy pénzt látnak az animációs tartalomban. “Ehelyett” – mondja Suresh – “csak siránkoznak, hogy Indiában nincs piac az animációs tartalmaknak.”

Ez érdekes módon az ország filmes képzeletének mai állapotát is kommentálja. Ahogy Suresh elmagyarázza, az animációs történetek őrült lehetetlenségeket használhatnak előzményként, de “a képzelőerőnk jelenleg úgy tűnik, arra korlátozódik, amit látunk”. Szinte minden film a Rámájana vagy a Mahábhárata népszerű történeteit akarja elmesélni. Suresh szerint: “Ez olyan, mintha Indiának csak két igazán népszerű mangája lenne, Japánban viszont milliónyi mangából lehet választani.”

Vaibhav Kumaresh a Vaibhav Studios-tól, aki 1999-ben megalkotta a népszerű Simpoo Singh karaktert a V csatornának, meglehetősen borús történetet mesél: “Minden produkciónk hatalmas bukás volt… akár az Arjuna, amit a kritikusok nagyon elismertek, akár a Roadside Romeo, ami egy nagyon nagy befektetésű film volt, a legnagyobb egység Bollywoodból”. És miért volt ez így? Kumaresh szerint a megközelítés lehet, hogy teljesen rossz volt. “Ez nem egy bollywoodi történet; nem lehet csak úgy lefordítani a hús-vér embereket macskákra és kutyákra. Ez így nem fog működni. Ez egy másik nyelv, egy másik művészeti forma.”

Roadside Romeo.

Az animációs film elkészítése csak a munka egyik fele; a promóció a másik fele. Ahogy Kumaresh magyarázza: “Még ha öt éven át készítettem is egy zseniális filmet, akkor is szükségem van egy megfelelő partnerre, aki forgalmazza, terjeszti és reklámozza. Bollywoodot kell magam mellé állítanom, mert az lesz a legnagyobb konkurenciánk. Ők egymás között harcolnak, előre lefoglalják az időpontokat; szinte olyan, mintha monopóliumuk lenne. A Yashraj és a Devgn Productions összeütközésbe került a Jab Tak Hai Jaan és a Son of Sardar című filmekkel, mert mindkettő ugyanazon a napon akart megjelenni. Ilyen gyilkos versenyben miért mutatnának be valami kutta-billi (kutya-macska) filmet, amikor egy Salman-sztárral készült film hozná a közönséget?”

Politikai hiányosságok

A kormányzati támogatás az animáció számára nem létezik, mert elméletileg ez egy nyereséges üzletág, amely az előrejelzések szerint a következő években növekedni fog. Nincs olyan sziklaszilárd televíziós vagy színházi politika sem, amely teret adna a hazai animációs tartalmaknak. Gitanjali Rao, a kritikusok által elismert animációs filmkészítő arról beszél, hogy a Disney felajánlotta a Mahábhárata kortárs változatának elkészítését, de később a matematikára hivatkozva visszalépett. Rao így nyilatkozott: “Azt mondták, hogy egyetlen animációs film sem hozott több bevételt ₹4 crore-nál, ezért nem tudjuk finanszírozni a projektedet. Ennek számomra nincs értelme, úgyhogy szerintem más oka van.”

Raónak van egy összeesküvés-elmélete. “Néhány marketingszakértő azt mondja nekem, hogy a Disney India soha nem fog indiai animációt sikerre vinni, mert az aláássa a saját piacát. Alá kell írniuk egy papírt, amiben azt írják, hogy hazai tartalmakat fognak gyártani, de ha nem tetszik nekik a minőség, akkor lemondhatják. Ezért nyitnak itt boltot, hogy mindenki kétkezi munkásnak használhasson minket. Miközben a szerződésben azt ígérik, hogy saját tartalmat hoznak létre, később bármikor mondhatják, hogy nem tetszik nekik annyira, hogy legyártják. Soha nem fognak animációs filmet készíteni Indiában.”

Aztán ott van a költségtényező. Ahogy Kumaresh elmagyarázza, a Cartoon Network a világ bármely pontjáról beszerezhet kész animációs filmeket egy tizedannyiért, mint egy új indiai produkció. “Ha, mondjuk, ₹4 lakh-ért megkapják a Doraemon (egy japán anime sorozat az 1960-as évekből) egy évadját, miért fizetnének közel ₹1 crore-t egy itteni tévéfilm elkészítéséért?” – kérdezi.”

Channel V’s Simpoo Singh.

Ez elmondható az összes nemzetközi gyerekcsatornáról, legyen az Disney, Nickelodeon vagy Cartoon Network, akik az iparági szakértők szerint semmit sem tettek azért, hogy egészséges terepet teremtsenek a jó, hazai animációs tartalmaknak. Suresh megismétli: “Ezek a multinacionális cégek azzal kaszálnak, hogy 30 éves, különböző országokból olcsón beszerzett ismétléseket sugároznak Indiában, a gyerekek pedig jobb híján ölelgetik ezt.”

De ha azt hiszi, hogy a hazai stúdiók talán szimpatikusabbak lennének, akkor téved. Chetan Sharma, az Animagic India társalapítója azt mondja, hogy az Amar Chitra Katha (ACK) Media számára készített filmek tapasztalatai kiábrándítóak voltak. A Tripura című filmjének előzetese megtalálható az interneten, de a film nem. Nem volt promóció vagy felhajtás körülötte. Sharma szerint: “Indiában az emberek azt akarják, hogy az animációs filmeket feleannyi idő alatt és negyedannyi költségvetésből készítsék el. Aztán ugyanazt a profitot várják el, mint egy Pixar-filmtől. Ez történik, ha az üzletemberek beszállnak az animációba.”

Ebben a borús forgatókönyvben ott van az Indiai Gyermekfilm Társaság (Children’s Film Society of India, CFSI), azon kevés kormányzati szervek egyike, amely támogatást nyújt az animációs filmkészítőknek. De a CFSI híresen rossz a forgalmazásban. Shravan Kumar vezérigazgató elmondja, hogy 2013-ban, amikor csatlakozott, a Rajshri Productions-t bízták meg Rajan Khosa Gattu című filmjének forgalmazásával, de bár a film még a gyártási költségeit sem tudta megtéríteni, a forgalmazók ragaszkodtak a 20%-os részesedésükhöz. Ez teljesen eltántorította a CFSI-t attól, hogy forgalmazókat alkalmazzon.

Kumar egyetért azzal, hogy a jó indiai filmeknek láthatóságot kellene kapniuk, de azt mondja, hogy csak a gyerekek tartoznak a CFSI hatáskörébe. Vegyük például Shilpa Ranade Goopi Gawaiya Bagha Bajaiya (2013) című filmjét, amelyet országszerte vetítenek iskolásoknak, de a felnőtt közönség számára nem elérhető.

Rao szerint a CFSI-nél van néhány zseniális film, de ezek csak porosodnak. A honlapjukon elérhető kópiák gyakran rosszak, és a CFSI egyszerűen nem fektet be a tehetségek népszerűsítésébe. “Csak az érdekli, hogy a kitűzött célját teljesítse, azaz filmeket mutasson be a gyerekeknek.”

Ezek ellenére, és az animációs filmek készítésének nehézségei ellenére mind a négy animátor, akivel beszéltem, dolgozik a filmeken. Tisztában vannak a hátukon cipelt felelősséggel: jó filmet készíteni a sok bukás után, amelyek az indiai animáció ellen fordították a piacot. Sharma és Kumaresh meg nem nevezett filmeken dolgozik, míg a legkonkrétabb projekt Rao Bombay Rose című filmje, amelyet 2019-re terveznek. A Studio Eeksaurus rendszeresen ad ki rövidfilmeket, és indított egy inkubációs központot a fiatal filmesek mentorálására. Van okunk remélni, hogy A dzsungel könyve egy nap talán a szülőhazájában is elkészül.

A szerző Mumbaiban élő író és filmes, aki azt kívánja, bárcsak a város összes járdája olyan széles lenne, mint a Kala Ghodában, hogy az emberek néha sétálhassanak rajta.