Harold Wilson egy vegyész és egy tanár fiaként született Yorkshire-ben az első világháború idején. 1924-ben, 8 éves korában látogatást tett a Downing Street 10-ben, amely végül az otthona lett.

Egy évig modern történelmet tanult, majd átjelentkezett az Oxfordi Egyetem filozófia, politika és közgazdaságtan szakára, ahol első osztályú BA diplomát szerzett.

A munkáspárti politikus 1945-ben Ormskirk képviselőjeként került a parlamentbe, majd Huyton képviselője lett. 1947-ben az akkori miniszterelnök, Clement Attlee kinevezte Wilsont a Kereskedelmi Tanács elnökévé. Ezzel 31 évesen ő lett a kabinet legfiatalabb tagja a 20. században.

A Munkáspárt Hugh Gaitskell vezetése alatt Wilson 1955 és 1961 között árnyékkancellár, majd 1961 és 1963 között árnyékkülügyminiszter volt. Gaitskell váratlan halála után Wilson megvívta és megnyerte a George Brown és James Callaghan elleni vezetői versenyt. Munkáspárti vezetőként az általa indított 5 általános választásból 4-et megnyert, bár ebbe beletartozik egy kisebbségi kormányzás is.

Első választási győzelmét 1964. október 15-én aratta csekély, 4 fős többséggel, amely az 1966. március 31-én tartott második általános választást követően jelentősen, 98-ra nőtt. Miniszterelnökként 1964 és 1970 között fő terve a modernizáció volt. Úgy vélte, hogy ebben segítségére lesz a “technológiai forradalom fehérsége”. Kormánya támogatta a hátsó padsorok képviselőit a cenzúrára, a válásra, az abortuszra és a homoszexualitásra vonatkozó törvények liberalizálásában, és eltörölte a halálbüntetést. Döntő lépéseket tett a nők és az etnikai kisebbségek elleni diszkrimináció megszüntetése felé, és Wilson kormánya hozta létre a Nyílt Egyetemet is.

Ehhez képest külpolitikai szemlélete kevésbé volt modernizáló. Nagy-Britannia világméretű szerepét a Nemzetközösség egységben tartásával és az angol-amerikai szövetség ápolásával akarta fenntartani. A vietnami háborúhoz való hozzáállásában például ügyesen egyensúlyozott a modernista törekvések és az angol-amerikai érdekek között, amikor az ismételt amerikai kérések ellenére távol tartotta a brit csapatokat, miközben fenntartotta a jó kapcsolatokat. Wilson életrajzírója, Philip Ziegler “becsületes közvetítőként” jellemzi szerepét.

Mégis alapvetően át kellett alakítania Nagy-Britannia világpolitikai szerepét, miután túlterhelt hadsereget és 400 millió fontos fizetési mérleghiányt örökölt, ami sorozatos fontválságokat okozott. E 2 egymással összefüggő probléma megoldására Wilson elindította a védelmi felülvizsgálatot (1964-1965), és létrehozta a Gazdasági Minisztériumot, amely egy ambiciózus Nemzeti Terv megvalósítására törekedett.

Amikor a fontválságok folytatódtak, Wilson 1967 novemberében kénytelen volt leértékelni a fontot. Két hónappal később kormánya vonakodva jelentette be Nagy-Britannia fokozatos kivonulását a stratégiailag fontos Szuez keleti partjáról. Kezdeti habozása ellenére Wilson felismerte az Európai Gazdasági Közösség (EGK) tagság értékét, de 1967-es jelentkezése sikertelen volt. Wilson úgy vélte, hogy népszerűsége nőtt, ezért 1970. június 18-ra általános választásokat írt ki, de vereséget szenvedett az Edward Heath vezette Konzervatív Párttól.

Wilson megtartotta a Munkáspárt vezetését. A következő, 1974. február 28-i általános választásokon megakadt a parlament, és kisebbségi kormányt alakított. Újabb választást írt ki 1974. október 10-re, amelyen szűk, 3 fős többséget szerzett.

A következő két évben miniszterelnökként erősen a belpolitikára koncentrált, szociális reformokat valósított meg az oktatás, az egészségügy, a lakhatás, a nemek közötti egyenlőség, az árszabályozás, a nyugdíjak, a fogyatékkal élőkre vonatkozó rendelkezések és a gyermekszegénység terén. Ennek eredményeként a legjobban keresők jövedelemadója 83%-ra emelkedett. A munkahelyteremtés továbbra is probléma maradt – 1975-re a munkanélküliség elérte az 1 milliót.

A brit EGK-tagság feltételeinek újratárgyalása során korlátozta a pártján belüli eltérő vélemények okozta károkat. Az észak-írországi nacionalisták és unionisták közötti zavargások megoldására is törekedett, de végül nem járt sikerrel.

1976. március 16-án, 5 nappal 60. születésnapja után megdöbbentette a nemzetet, amikor bejelentette lemondási szándékát, amelyről azt állította, hogy már 2 évvel korábban meghozta döntését. James Callaghan, a Munkáspárt vezetője követte őt a miniszterelnöki poszton.