Az ősi szülői vágy, hogy “a legjobbat adjam a gyerekemnek”, vagy “olyan előnyöket biztosítsak a gyerekeimnek, amilyeneket én soha nem kaptam”, új értelmet és lehetőséget kaphat. Ha a genetikusok jóslatai beigazolódnak, egy nap nemcsak arra leszünk képesek, hogy megakadályozzuk, hogy genetikai rendellenességek tegyék fogyatékossá utódainkat, hanem arra is, hogy már a beültetés előtti embrióstádiumban beavatkozzunk, hogy javítsuk fizikai, mentális, sőt személyiségjegyeiket. Vajon az ilyen fejlesztések valóban ajándékok? A javítással kapcsolatos döntések szükségszerűen tükrözni fogják a szülők döntését arról, hogy milyen képességeket és személyiségjegyeket értékelnek. Ki lesz tehát a valódi címzett, és ki vagy mi az ajándék?

A komplex tulajdonságok fokozásának képessége még a jövőbe nyúlik. Az összetett fizikai és mentális tulajdonságokat, készségeket és tehetségeket egynél több gén, gén-gén kölcsönhatások és gén-környezet kölcsönhatások közvetítik. Feltételezve, hogy a genetikusok feltárják ezeket a kölcsönhatásokat, és megértik mindazt, ami a különböző tulajdonságok kialakulásához szükséges, még tökéletesíteniük kell a gének helyettesítésére és a génexpresszió fel- és leszabályozására szolgáló technológiákat.

Mindazonáltal a genetikai tudomány olyan úttörői, mint LeRoy Walters, olyan időket képzelnek el, amikor a képességek és tehetségek fokozhatók, és a diszfunkcionális viselkedések, például az agresszív, antiszociális viselkedés tompítható – akár a szülői ivarsejtekben, akár az in vitro megtermékenyített embrió beültetése előtt a terhességhez.

Az, hogy az ilyen javítás “ajándéknak” vagy akár etikus gyakorlatnak minősül-e, ugyanolyan nehéz akadály lehet, mint a tudományosság és a megvalósítás technológiájának elsajátítása.

A génterápia minősíthetetlen jó?

Ez a pont, ahol nem mindenki ért egyet azzal, hogy még a genetikai betegségek csíravonalbeli génterápiával történő megelőzése is minősíthetetlen jó. Az a képesség, hogy működő géneket ültethetünk be olyan embriókba, amelyek hiánya fogyatékosságot okozó rendellenességekhez vezetne, első látásra jó dolognak, előnynek, ajándéknak tűnik annak a gyermeknek, aki egyébként fogyatékos lenne. De ahogy az etikusok rámutattak, az embriókon végzett csírasejtes génterápia nem csupán a genetikai rendellenességek megelőzését, a betegségek gyógyítását vagy a tünetek ellenőrzését szolgálja – mindezek az orvostudomány érvényes céljai. Inkább megakadályozza, hogy egy adott genotípussal rendelkező egyén létrejöjjön. Egyesek szerint a csírasejtterápia így annak megítélése, hogy milyen genotípusok érdemlik meg a létezést – milyen emberek kívánatosak és milyen emberek nemkívánatosak. A fogyatékkal élők szószólói tiltakoznak az ellen, hogy a csírasejtterápia káros üzenetet közvetít: a fogyatékkal élők kevésbé értékesek, mint a nem fogyatékkal élők. Az ellenzők szerint a csírasejtterápia nem különbözik az örökletes rendellenességekkel rendelkező magzatok abortálásától és az embriók genetikai felépítésük alapján történő kiválasztásától vagy elutasításától. A 3 gyakorlat egyike sem ajándék; mindhárom eugenikus ártalom a fogyatékkal élőkkel szemben.

Génjavítás, még ellentmondásosabb

Ha az emberi csírasejtes génterápia ellentmondásos, a csírasejtes génjavítás (GLGE) sokkal inkább az. Ha eltekintünk a genetikai szolgáltatások méltányos elosztásának etikai kérdésétől (ez az aggodalom széles körben vonatkozik minden egészséggel kapcsolatos termékre), a GLGE-vel szembeni etikai ellenállásnak 3 fő formája van. Az egyik érvelés azt állítja, hogy Isten vagy a természet (az evolúció formájában) tudja a legjobban. Az emberi genom bármilyen módon történő manipulálásával súlyos evolúciós következményeket kockáztatunk ebben a világban, valamint isteni vagy kozmikus megtorlást. Azok számára, akik ezt a véleményt vallják, az igazi ajándék utódainknak egy olyan genom, amelyet nem manipuláltunk.

Az etikai érvelés másik vonala tiltakozik az ellen, hogy a gyerekek testre szabásának vágya megcsúfolja a szülőség fogalmát. E nézet szerint a szülői lét központi célja és funkciója a gondjainkra bízott emberi lény testének és lelkének szeretete, ápolása és bizonyos értelemben pásztorlása kell, hogy legyen. A szülői lét ily módon tanulási, növekedési és kiteljesedési tapasztalattá válik. Ez az élmény elveszhet, ha a szülők olyan személyre szabott gyermekeket rendelhetnek, amilyeneket szerintük a legkönnyebben tudnak szeretni. Akár spirituális, akár világi szemszögből nézve, ez az érv ragaszkodik ahhoz, hogy a legjobb ajándék, amit a szülők adhatnak gyermekeiknek, az, hogy gyakorolják a szeretetet és a toleranciát, és ezeket az erényeket mintázzák gyermekeik életében.

A harmadik etikai érv pragmatikus álláspontot képvisel: mi van akkor, ha a szülők tévednek annak megítélésében, hogy mi lenne a legjobb a gyermekeik számára? A posztindusztriális gazdaságunkban való érvényesüléshez szükséges készségek gyorsan változnak. Azok a képességek, amelyek ma előnyösek lehetnek – például a számítógép szimbolikus, vagy-vagy logikájára hangolt agy -, 25 év múlva, amikor a ma fogant utódok megjelennek a munkaerőpiacon, talán már nem lesznek olyan keresettek. És mi van akkor, ha azok a tulajdonságok, amelyeket egy pár hiányosságnak tart – például a fülzúgás vagy a fizikai mozgékonyság hiánya – éppen azok az ösztönzők, amelyek arra sarkallták volna a gyermeket, hogy elsajátítsa a zenei notációt vagy az elméleti matematikát?

Meglepetés ajándék

A mai szülőknek kevés befolyásuk van a természetes képességek és fogyatékosságok, személyiségek és hajlamok felett, amelyekkel a gyermekeik születnek. Elfogadhatják a dicsőséget vagy a hibát, ha a gyerekeknek sikerül vagy nem sikerül boldog, együttérző emberi lényekké válniuk. De vigasztalhatja őket, hogy nem ismerhetik vagy nem választhatják meg a gyermek természetes adottságait. Képzeljük el azoknak a szülőknek az önvádját, akik a genomika ismereteit és a rekombináns DNS-technológia félelmetes erejét felhasználva olyan gyermeket terveznek, akinek az élete valamilyen módon tragikus következményekkel jár.

Tényleg tudhatják a szülők, hogy a génkészlet melyik lesz a legjobb ajándék a gyermekük számára? Csak nem lehetséges, hogy a DNS-kódonok valamilyen még fel nem fedezett, több százmillió év alatt kifinomult belső vonzó és taszító mechanizmusának jobb ötlete van? Lehet, hogy a genetikusok mégis megfigyelik, hogy a bázispárok közötti természetes kölcsönhatás molekuláris szinten – a legtöbb esetben – a fizikai tulajdonságok, tehetségek, képességek és még a társadalom által fogyatékosságnak nevezett állapotok összefüggő gyűjteményét kódolja, amely valójában egy minden szempontból sikeres szervezetet hoz létre? Az evolúció közel egymilliárd éve dolgozik ezen a feladaton. A tudósok 25 éve képesek rekombinálni a DNS-t. Nem kell hinni abban, hogy az evolúciónak végzete vagy isteni szándéka van, hogy úgy gondoljuk, hogy legfrissebb termékének – a homo sapiensnek – időt kell hagynia annak eldöntésére, hogy a jövő számára jobb ajándék-e a genom manipulálása, vagy hagyjuk még egy darabig a természetet a maga útján haladni, amíg mi figyelünk és tanulunk.