A Drake és Meek Mill hírhedt viszálya után, ahol a szupersztár Drake zenéjének hitelességét és annak eredetét kérdőjelezték meg, több olyan rap előadó is volt, aki függetlennek vallotta magát, de most ipari manipulációval vádolják őket történeteik felemelkedésében. Az alkalmi hip-hop rajongók számára a “come up” nagyon fontos része az előadó identitásának, ha nem is a legfontosabb. Az emberek általában akkor válnak egy előadó rajongóivá, ha azonosulni tudnak azzal, amit az előadó mond, és a hip hopban az emberek szeretnek az esélytelenek mellett állni. A független művész. A művész, aki a semmiből lett valami. A művész, akit az emberek a zenéje és a saját személyisége miatt választottak sikeresnek. Ez egy nagyon észrevehető tendencia volt a Hip Hop zenében már régóta.

Az elmúlt néhány évben azonban sok művész úgy tűnt, hogy a fából pattant ki, és néha csak egy dallal került a reflektorfénybe, és egy egész karrierre tett szert a folyamat során. Ezeket a művészeket, akiket általában vádolnak, mint például Chance the Rapper, Post Malone, Lil Yachty, Trinidad James, Lil pump és persze Drake, mindannyian az “Industry Plant” címkével bélyegezték meg, ami általában negatív felhanggal bír, amikor a rap közösségen belüli beszélgetés során felmerül. Az ipari növény általános definíciója egy olyan művész, akinek egy Major/Indie Label támogatja a mozgalmát, de úgy mutatja be magát, mint egy “házon belüli start up” label, hogy egy álorganikus követőt hozzon létre.

De ez tényleg egy rossz dolog…

Bár volt néhány művész, akiket az ipar támogatott, akik csak jöttek és mentek, vagy csak egyenesen egy sláger csodák voltak, i.pl. iLoveMakonnen, Trinidad James, Raury, stb., nyertünk néhány nagyon jó művészt is, akiknek a karrierjét most megkérdőjelezik, és a zenéjüket kritizálják, mert az ipar befolyással volt a rajongói bázisuk növekedésére és a történetükre. Chance the Rapper példaként szolgálhat erre a helyzetre, mert Chance valójában remek zenét csinál, de bárki, aki odafigyel a rap-kultúrára, észrevehette, hogy a mainstream médiában való jelenléte és a rajongótábora is nagyon jelentősen megnőtt. Ez biztosan nem így volt, amikor kiadta első vagy második mixkazettáját. A neve mindenképpen a levegőben volt, de mostanra már közismertté vált, és mindez a harmadik mixtape/albumának, a Coloring Booknak a megjelenése után történt, ami egyben az első olyan projektje is volt, ami mögött egy nagy kiadó állt. A projekt rengeteg példányban kelt el, és szinte minden hiphop blogon, közösségi médiában és zenei platformon címlapra került Kanye West segítségével, aki az indutriában nagyon befolyásos figura, és egyben a G.O.O.D (Getting Out Our Dreams) Music lemezkiadó óriás alapítója. A projekt körüli felhajtás hatalmas sikert aratott a kiadó befolyása és a projekthez kapcsolódó szupersztárok mennyisége miatt, de végül az eladások az egekbe szöktek, mert Chance the Rapper tényleg egy elképesztő munkát nyújtott.

Ezért volt kiemelkedő… a legtöbb más mainstream zenéhez képest, ami jól hangzik, de ha elégszer lejátszották, nem tudod kiverni a fejedből. Ez az a pont, ahol a kiadó befolyása károsan hat a hip-hop kultúrára és annak közönségére. Amikor a középszerű, lemezkiadói támogatással rendelkező művész több támogatást kap a rajongók részéről, csak azért, mert többet hallják őket a hallgatók, akik a hip-hop médiaplatformokra hangolódnak, amelyeket a nagy lemezkiadók fizetnek azért, hogy folyamatosan játsszanak bizonyos művészeket, akikbe befektetnek, és a csodálatos művész, aki megérdemli, hogy fény derüljön rá, nem kaphat jó megjelenést, mert bár nagyszerű tartalma van, amit a rajongók értékelnének, nem biztos, hogy akarnak vagy egyáltalán nem rendelkeznek a forrásokkal ahhoz, hogy egy nagy lemezkiadóval foglalkozzanak. Számos példa van ezekre a kiadói befolyásokra nemcsak a médiában, hanem a hip-hop rádióiparban is, amely a streamingszolgáltatások közelmúltbeli hivatalos megjelenése miatt az összeomlás felé tart. Hagyományosan a rádióállomások döntenek arról, hogy mely előadókat játsszák, és ha a hiphop-állomásokat hallgatod, akkor legalább 5 olyan dal van, amely az összes rádióállomáson rengeteg adást kap. Nem hisz nekem? Kérdezd meg magadtól, mikor hallottad utoljára a ‘Rake it Up’ című számot Nicki Minaj-tól és Yo Gotti-tól játszani a rádióban, véletlenül pont akkor, amikor Nicki Minaj karrierjének éppen most van égető szüksége egy slágeres jelenlétre…

Én csak azt mondom, hogy a rapiparban sok a füst és a tükör, és nem lehetsz biztos benne, hogy mely művészeket támogatják organikusan az ipar befolyása miatt, mert ritkán vallanak be ilyesmit, mert félnek, hogy ártanak a vélt márkájuknak. De egy dolog biztos, hogy a jó zene magáért beszél. És ha ez a tendencia folytatódik a rapiparban, akkor a középszerű művészek, akikbe befektetnek, rövid karriert fognak befutni, mert a rajongók mindig arra fognak ugrani, ami éppen menő, hacsak nincs egy olyan kivételes művész, mint Kendrick Lamar vagy J Cole, akik mindketten hosszú és meghatározó ideig fognak kitartani, mert a konkurencia egyszerűen nincs ugyanazon a zenei szinten, mint ők, bár a kiadóik azt az illúziót keltik a médiában, hogy igen. A megoldás erre a problémára olyan egyszerűnek tűnik, hogy… csak hagyjuk, hogy az emberek válasszanak.