Már oly régóta nem aludt egy idegen nő az ágyamban
Nézd, milyen édes az álma, milyen szabadok lehetnek az álmai
Egy másik életben biztosan övé volt a világ, vagy hűséges felesége volt
Egy igazságos királynak, aki zsoltárokat írt holdfényes patakok mellett
Én és én
A teremtésben, ahol a természet nem tisztel és nem bocsát meg
Én és én
Egyik azt mondja a másiknak, senki sem látja az arcom és él
Azt hiszem, kimegyek sétálni
Nem sok minden történik itt, nem történik semmi
Mellesleg, ha most felébred, csak beszélgetni akar majd velem
Nem tudok mit mondani, különösen arról, ami volt
Én és én
A teremtésben, ahol az ember természete nem tisztel és nem bocsát meg
Én és én
Egyik azt mondja a másiknak, senki sem látja az arcom és él
Megjártam egyszer egy járatlan ösvényt, ahol nem a gyorsak nyerik a versenyt
A méltónak jár, ki az igazság szavát osztani tudja
Megfogadott egy idegent, hogy tanítson engem, az igazság szép arcába nézni
És szemet szemért, fogat fogért
Én és én
A teremtésben, ahol az ember természete sem tisztel, sem megbocsát
Én és én
Egyik azt mondja a másiknak, senki sem látja az arcom és él
Két emberen kívül a peronon nincs senki a láthatáron
Várják a tavaszt, füstölögve a síneken
A világnak ma este vége lehet, de nem baj
Még ott kell aludnia, mire visszaérek
Én és én
A teremtésben, ahol az ember természete nem tisztel és nem bocsát meg
Én és én
Egyik azt mondja a másiknak, senki sem látja az arcom és él
Nap délben, és én még mindig tolom magam az úton, a legsötétebb részen
A keskeny sávokban, nem tudok megbotlani vagy helyben maradni
Más beszél a számmal, de én csak a szívemre hallgatok
Mindenkinek cipőt csináltam, még neked is, míg én még mindig mezítláb járok
Én és én
A teremtésben, ahol az ember természete nem tisztel és nem bocsát meg
Én és én
Egyik azt mondja a másiknak, senki sem látja az arcom és él