Még van értelme pozitív elvárásokat támasztani az új Fall Out Boy zenékkel szemben? Igaz, mind a Save Rock And Roll, mind az American Beauty / American Psycho remek, illetve tisztességes albumok voltak annak ellenére, hogy a tiszta pop felé való elmozdulás mennyire kettészakította a rajongótábort, de a M A N I A-ban egy olyan mélyen a nyúlüregbe bámuló zenekar volt, hogy végül beleestek, egy borzalmas, petyhüdt zagyvaság, ami sajnos hosszú idő óta nem látott magasságokba lovagolt a banda. És igen, ilyenkor már régi vicc a Fall Out Boyra rászólni, hogy ennyire szégyentelenül pocskondiázzák, de ha figyelembe vesszük, hogy a 2000-es évek egyik legizgalmasabb és leginnovatívabb pop-rock zenekara volt, akkor ez joggal indokolt.

És ezzel elérkeztünk a Lake Effect Kidhez, az új háromszámos EP-jükhöz, amely a szülővárosuk, Chicago előtti tisztelgésként van bekeretezve, és a címadó dal köré épül, amely egy 2008-as Decaydance mixtape-en megjelent demóként kezdte életét, valamint egy “félig új dal” és egy “nagyon új dal”, ahogy Pete Wentz leírja. A Lake Effect Kid már csak ezekből a leírásokból is úgy hat, mint egyfajta visszatekintés a Fall Out Boy elmúlt évtizedére, krónikázva, hogy mennyire kiváló volt a Folie À Deux-korszak, egészen mostanáig, amikor egy kreatívan ennyire elhalt banda minden ötletért kapkod, függetlenül attól, hogy mennyire kevéssé működnek.

Ez alapján hihetetlenül könnyű azonosítani a Super Fade-et, mint a “nagyon új dalt” itt, mivel ez kevésbé egy fájó hüvelykujj, mint inkább egy gennyes, üszkös, gennyes. Valami istentelen oknál fogva ez a Young And Menace formula újrajátszása, csomós elektronikus cseppekkel és túlságosan szintetikus produkcióval, amiben mintha egyetlen ember sem vett volna részt, de tekintve, hogy a kényelmetlenül rikító magas hangok inkább magának Patrick Stumpnak köszönhetőek, mint bármiféle hangmagasság-eltolódásnak, talán aktívan rosszabb is lehetne. Szerencsére a másik két szám sokkal jobb, különösen a címadó szám okoz meglepetést. A Fall Out Boy simán foghatta volna az eredeti demót, kicserélhetett volna minden kiemelkedő gitárt szintetizátorokra, és beiktathatott volna valahol egy Post Malone-funkciót, de nem, a Lake Effect Kid egy egyszerű remaster, amely hűnek érzi magát ahhoz, amit tíz évvel ezelőtt csináltak. Az okos, tompa szövegek teljes ellenszenves dicsőségükben térnek vissza, Stump ismét természetes vokális erőműnek érzi magát anélkül, hogy effektekbe fojtanák, és bár tagadhatatlanul popos és túlburjánzó, a Folie À Deux rockos magja nagyon határozottan jelen van benne. Soha nem fog a legjobbjaik közé tartozni, de hallani, hogy a Fall Out Boy eme zűrös, modern inkarnációja kiad egy ilyen dalt, amely ennyire egyértelműen a múltnak adós, határozottan jó dolog.

A City In A Garden, a “félig új dal”, tényleg csak valahol a közepén helyezkedik el. A Save Rock And Roll stílusa a csattogó, súlyos ütőhangszerekkel és csillogó szintetizátorokkal átszőtt, ugyancsak csiszolt gitárokkal nagyszerű tartást ad neki, de igazából ennyit lehet róla mondani. Egy olyan időszakban, amikor a Fall Out Boy a minőségi spektrum mindkét oldalán a szélsőségekről szólt, egy olyan dal, ami csak elfogadható, mindenképpen értékelhető, de végül megbicsaklik, amikor az egyes szélsőségek közé szorul. Mégis, a Fall Out Boy táborán belül nyilvánvalóan még mindig van affinitás a múltbéli önmagukhoz, ha a Lake Effect Kid bármit is jelent, és bármennyire is mindenhova megy ez az EP, bizonyos területeken jó irányba mozdul el. Tekintettel egy ilyen dicsőített esélytelen gyűjtemény jellegére, valószínűleg nem fog sokat érni, de ettől függetlenül jó, hogy van, és arra ösztönzi a reményt, hogy talán még néhány elfeledett Fall Out Boy-szám előbb-utóbb napvilágot lát. Végül is ez az egyetlen módja annak, hogy tisztességes zenét kapjunk tőlük.