A második világháborút követően új kutatási területek (pl. az informatika) keresték a helyüket az akadémiai életben, miközben számos bevett tudományág, például az antropológia és a nyelvészet, újradefiniálta önmagát. Ez volt a helyzet a pszichológia esetében is: a gondolkodás tanulmányozása évtizedeken át a megfigyelhető ingerek és a megfigyelhető viselkedési reakciók közötti kapcsolatok meghatározására korlátozódott – ez a behaviorizmus néven ismert mozgalom az 1950-es évekig uralkodott. Ezután a pszichológia ismét a “mentalizmust” helyezte a középpontba, a megismerés címkéje alatt.
1956-ban George A. Miller pszichológus azt írta, hogy az emberi emlékezet korlátai nem abszolútak, és leküzdhetők, ha az információt nagyobb egységekre daraboljuk, és azt sugallta, hogy ez valamiféle belső (azaz mentális) reprezentációval jár. Jerome Bruner már kimutatta, hogy az észlelés és az érzékelés aktív folyamatok, amelyeket valamilyen mentális tényező befolyásol. Szintén 1956-ban Bruner – Jacqueline J. Goodnow-val és George A. Austinnal – publikálta az A Study of Thinking című művét, amely az embert fogalmak konstruálásaként ábrázolta, és arra összpontosított, hogy az emberek hogyan találják ki az ehhez szükséges szabályokat.
Szintén 1956-ban Allen Newell, John C. Shaw és Herbert A. Simon bemutatta a Logic Theorist, az első mesterséges intelligenciaprogramot. Nézetük szerint az elmét és a számítógépeket olyan tudásrendszereknek kellett tekinteni, amelyek a viselkedést (belsőleg reprezentált) szimbolikus struktúrák manipulálásával hozzák létre. A mesterséges intelligencia rendszereket ezután szimulátorokként lehetne használni, hogy az emberi viselkedést a memória műveletek, a vezérlési folyamatok és a szimbólumokon működő szabályok függvényeként magyarázzák.
Szintén 1956-ban Noam Chomsky egy MIT-konferencián vitatta meg nyelvelméletét. Elutasította a behaviorizmust, és amellett érvelt, hogy a nyelv mentális struktúrája mögött egyetemes, veleszületett elvek húzódnak meg, amelyek genetikailag öröklődnek. Chomsky azt is állította, hogy az elmének speciális mechanizmusokra van szüksége a természetes nyelv különleges tulajdonságainak, például a produktivitásnak a kezeléséhez. Mivel a szabályok közösek voltak, de az emberek a tényleges kommunikációban gyakran semmibe vették őket, Chomsky figyelmen kívül hagyta a teljesítményt, és ehelyett az ideális beszélő-hallgató kompetencia vizsgálatát támogatta, amelyet nem befolyásolnak “nyelvtanilag irreleváns körülmények”, például a memória korlátai, a figyelemváltások és a hibák.
E bimbózó vagy változó tudományágak számos problémája olyan megoldásokat igényelt, amelyek más tudományágak (pl. antropológia, informatika, nyelvészet, filozófia, pszichológia) hozzájárulását is feltételezték. Együttműködésük hamarosan a kognitív forradalomban konvergált, amelynek alapfeltevései szerint az emberi elme úgy működik, mint egy számítógép (amennyiben semlegesen manipulálja az absztrakt szimbólumokat, hogy viselkedést eredményezzen), és hogy az elme önálló, logikai rendszerként tanulmányozható – azaz fizikai alapjaira való hivatkozás nélkül, valamint társadalmi, kulturális és szituációs tényezőktől függetlenül is. Ezt nevezik a megismerés információfeldolgozási paradigmájának, az első kognitív forradalom magjának.
George A. Miller Nyelv és kommunikáció című könyvét (1951) tekintik a pszicholingvisztika, vagyis a nyelv pszichológiájának első mérföldkövének. A pszicholingvisztika a pszichológia egyik ágaként már valamivel korábban elkezdett fejlődni. A nyelv elsajátításában, megértésében és produkciójában szerepet játszó mentális képességek, mechanizmusok és folyamatok tanulmányozásával foglalkozott és foglalkozik ma is. Népszerű kutatási témái többek között a kétnyelvűség, az olvasás és a mentális lexikon.
A pszicholingvisztika elvileg olyan kutatási irányzat, amely nem feltételez semmilyen konkrét referenciális keretet. Egyszerűen a nyelv és az elme kapcsolatát vizsgálja közelről, olyan aspektusokra közelítve, mint az észlelés, a tárolás (lexikon) és hasonlók. A pszicholingvisztika azonban az első kognitív forradalom keretében virágzott ki, és gyakran társítják a nyelv generativista (moduláris, innatista, dekontextualizált, idealizált) megközelítéseivel.”