A bevándorlás a mai Pakisztánt alkotó területekről már i. e. 3000-ben megkezdődött.
Őskori
A harappai kereskedők jelenlétét Mezopotámiában az Indus-völgyi civilizációból különböző gliptikus bizonyítékok sugallják. Egy nemrég felfedezett mezopotámiai hengerpecsétes feliratból kiderül, hogy egy “Mehluna” (Harappa) tolmács is jelen volt. Az ásatások során több Indus-írásos pecsétet is találtak.
Középkor
A 10. században az arab krónikák említést tesznek a beludzs telepesekkel kapcsolatba kerülő törzsekről. A beludzs telepesek többsége a makráni partvidékről származott, és a mai Omán területén telepedett le, hogy a bedúni közösség részét képezze. Sokan közülük különböző szakmákban dolgoztak, többek között borbélyok, ventilátorosok és boltosok voltak. Néhányukat még katonának is besorozták az ománi Iman hadseregébe. A 14. századra a pandzsábi, kasmíri és szindhi muzulmán papság egy kisebb csoportja telepedett le Mekkában, hogy segítse a régióból a hajdzsra utazókat, valamint hogy segítse az iszlám elterjedését az egész Indus-völgyben és annak mellékfolyóin. A déli Pandzsábból (Multan) és az északi Szindhből (Shikarpur) származó bankárok és kereskedők a 15. században jelen voltak a szafavida Perzsiában, ahol zsidókkal és örményekkel együtt éltek. Pashtun kereskedők már a 15. században hajóval érkeztek a Srí Lanka-i Batticaloába. A mukkuvar helyiek szövetséget kötöttek a pusztai kereskedőkkel, és segítségüket igénybe véve elhárították az északi riválisok betöréseit. A kereskedőket házasságokkal jutalmazták, és Eravurban telepedtek le. Letelepedésük szándékos lehetett, hogy ütközőt képezzenek az északról jövő inváziókkal szemben. Amikor a 16. században az arab és perzsa kereskedők kiterjesztették a tengeri kereskedelmi útvonalakat, Sindh teljesen integrálódott az Ázsia-közi kereskedelmi hálózatba. Ez a szindhi kereskedők és az arab/perzsa kereskedők közötti kereskedelmi és hajózási kölcsönhatások növekedéséhez vezetett. Szindh önálló kereskedelmi kapcsolatokat is ápolt Kelet- és Délkelet-Ázsiával, különösen a Maláj-félszigeten lévő Kedah szultánsággal.
Gyarmati korszak (1842-1947)
Szindh 1842-es és Pandzsáb 1845-ös eleste után a terület nagy része már a Brit Birodalom uralma alatt állt. 1842 és 1857 között Pandzsábból, Szindhből és Kasmírból kisszámú bevándorló kezdett érkezni a Brit-szigetekre a Brit Kelet-indiai Társaság alkalmazottaiként, jellemzően lashkárokként és tengerészként a brit kikötővárosokban. A Brit Birodalom 1857-es megalakulása után a pandzsábiakkal, szindhiakkal és kasmíriakkal együtt beludzsok és pashtunok is érkeztek Nagy-Britanniába, mint tengerészek, kereskedők, diákok, háztartási alkalmazottak, krikettjátékosok, politikai tisztviselők és látogatók. Kis részük letelepedett a régióban. A pakisztáni mozgalom számos befolyásos tagja jelentős időt töltött Nagy-Britanniában és Európában, akik jelentős brit intézményekben tanultak, köztük Muhammad Iqbal és Muhammad Ali Dzsinnah. 1860 és 1930 között tevekaravánok dolgoztak az ausztráliai Outbackben, amelyekben pashtun, pandzsábi, beludzs és szindhi férfiak, valamint kasmíri férfiak is részt vettek. 1900-ra pandzsábiak és pashtunok kezdtek el vándorolni a Brit Birodalom más részeibe. Sokan a brit hadsereg veteránjai voltak, de volt köztük egy kis migráns népesség is, akik jogilag brit alattvalónak számítottak. A pashtun migránsok a brit triduális államokat választották, ahol a britek az alattvalóikat értékes emberi erőforrásként használták fel a közigazgatás irányításában. Brit Columbia sok pandzsábi migráns célpontjává vált, mivel a Canadian Pacific Railway és a Hudson’s Bay Company ügynökei 1902 és 1905 között munkát biztosítottak számukra. Sok pandzsábi migráns azonban visszatért a rasszizmus és a nem fehérek migrációjának a kanadai kormány általi korlátozása miatt. Mások az Egyesült Államokba, különösen a kaliforniai Yuba Citybe költözve keresték a lehetőségeket. A rossz bérek és a munkakörülmények meggyőzték a pandzsábi munkásokat, hogy egyesítsék erőforrásaikat, földet béreljenek és saját terményeiket termesszék, ezáltal beilleszkedve Észak-Kalifornia újonnan bimbózó mezőgazdasági gazdaságába.
A mai Pakisztánból sokan vándoroltak ki és telepedtek le Malajziában, amely szintén a Brit Birodalom része volt. A malájok és a pakisztániak erős muszlim identitással rendelkeznek. Malajzia függetlenné válásakor az 1957-es Maláj Függetlenségi Törvény értelmében több mint kétszázezer pakisztáni tartózkodott Malajziában, ahelyett, hogy a kategorizált rendszerben külön csoportot alkottak volna, maguk a malájok javaslatára a pakisztániak merültek el a maláj csoportban, így a bumiputra elit részévé váltak, társadalmi kapcsolatokkal, vegyes házasságokkal és közös gazdasági és politikai törekvésekkel gazdagodva. A közigazgatásban is állásokat foglaltak el, és fokozatosan felemelkedtek a kormányzat felsőbb szintjeire, ekkor már elválaszthatatlanul keveredtek a maláj többséggel. Sok elit maláj családban legalább egy nagyszülő pakisztáni volt. Diplomaták, bírák, törvényhozók és más kormányzati káderek között vannak elismert pakisztáni-maláj vérvonallal rendelkező emberek.
A függetlenség után
1947-től 1970-ig
A Pakisztánból való bevándorlás viszonylag csekély volt 1947 és 1970 között. Pakisztán gyors iparosítási folyamata az 1950-es és 1960-as években a modern mezőgazdasági gyakorlatok bevezetésével párosulva kiszorította a felesleges munkaerőt, ami tömeges vidékről városba irányuló migrációhoz vezetett, elsősorban Karacsiba. Ebben az időszakban a külföldre távozó pakisztániak többsége “vándorlónak” tekintette magát, akik azért mentek el, hogy külföldön pénzt keressenek, de nem azért, hogy letelepedjenek, vagy olyan diákok voltak, akik diplomájuk megszerzése után vissza akartak térni Pakisztánba. 1971-re nem több mint 900 000 pakisztáni élt külföldön, a többségük az Egyesült Királyságban és Szaúd-Arábiában. 1959-ben kis számú pakisztáni dolgozott Bahreinben, Kuvaitban és máshol a Perzsa-öbölben. 1960-ra a bahreini pakisztáni közösség 2200 főt számlált, míg Kuvaitban a lakosság csaknem fele külföldi állampolgárokból állt, és közülük kis számban pakisztániak voltak. Pakisztán már a Kuvaiti Olajvállalatnál a nem arab külföldi munkaerő legfontosabb forrása volt (a munkaerő mintegy 19%-át képviselte), és csak az amerikaiakat előzte meg a szaúd-arábiai Saudi Aramco-nál dolgozók között, akik a munkaerő 6%-át tették ki.
A pakisztániak első tömeges migrációja 1965-ben kezdődött a Mangla gát építése során Azad Dzsammu & Kasmírban. Több mint 280 Mirpur és Dadyal környéki falut öntöttek víz alá, ami több mint 110 000 ember kitelepítéséhez vezetett a térségből. Ugyanebben az időszakban a brit kormány aktívan keresett külföldről embereket, hogy dolgozzanak az északnyugat-angliai ipari városokban, amelyek munkaerőhiánytól szenvedtek. Így sok britországi munkavállalási engedélyt kaptak a Mirpurból kitelepített, munkára jogosult emberek. Közel 50 000 pakisztáni vándorolt ki Mirpurból Észak-Angliába 1965 és 1970 között.
1971-től napjainkig
A pakisztáni munkaerő nagyarányú rendelkezésre állása az otthoni gazdasági, társadalmi és intézményi tényezők kombinációjának volt köszönhető. 1970-re Pakisztán súlyos gazdasági és politikai válságon ment keresztül, amely végül Kelet-Pakisztán 1971-es elszakadásához vezetett. Az 1950-es és 1960-as évek gyors gazdasági fejlődését 1970-re már nem lehetett fenntartani, és Zulfiqar Ali Bhutto miniszterelnök alatt a vállalkozások és az ipar államosításának hulláma bontakozott ki. Ez az ipari zavargások új hulláma és az iparosok és a Bhutto kormánya közötti elégedetlenség miatt, amely a bankszektor, a nagykereskedelem és az ipar államosítását támogatta, lassabb nagyszabású iparosításhoz vezetett. Az 1970-es és 80-as években lelassult a Karacsiba irányuló vidékről városba irányuló migráció, amelyet a Szaúd-Arábiába, Kuvaitba vagy Líbiába irányuló nemzetközi migráció növekvő hulláma váltott fel. A munkaerő profilja és származási helye egyszerűen követte a kialakult mintákat, a belső migrációs útvonalakat. Ezek közé tartoztak az NWFP-ből, Észak-Pandzsábból (Potohar-fennsík), a dél-pandzsábi “Seraiki övből” és Azad Dzsammu & Kasmír hegyvidéki területeiről származó emberek. Intézményesen már létezett a munkakereséshez szükséges információs láncok hálózata, valamint a Pakisztánba visszatért családoknak történő pénzátutalás csatornái. A migránsok többsége fiatal férfi volt, aki külföldön keresett munkát, míg a családja Pakisztánban maradt. Ezek a csatornák hamarosan kibővültek és alkalmazkodtak az új követelményekhez és feltételekhez. Az 1960-as és 1970-es években a megmaradt 2000 pakisztáni zsidó közösség elkezdett kivándorolni Izraelbe, és Ramlában telepedett le.
Mára több mint 7,6 millió pakisztáni él külföldön, becslések szerint 4 millió pakisztáni a Perzsa-öböl térségében. Az expatriált munkaerő a Perzsa-öbölben azonban azt követte, amit “keringő munkaerőnek” nevezhetnénk. A munkavállalók bejönnek, néhány évig dolgoznak, ezalatt időnként rövidebb-hosszabb szünetekre ellátogatnak Pakisztánba, majd végül véglegesen visszatérnek. A tengerentúli pakisztániak az export után a második legnagyobb forrása a Pakisztánba irányuló devizautalásoknak, és az elmúlt évek során a devizautalások folyamatosan növekvő tendenciát mutattak. 2007-2008-ban 670 milliárd EUR (4,2 milliárd USD), 2008-2009-ben 817 milliárd EUR (5,1 milliárd USD), 2009-2010-ben pedig 985 milliárd EUR (6,1 milliárd USD). 2012-13-ban az átutalások összege 1362 milliárd ₨1362 milliárd (8,5 milliárd USD) volt. 2014-15-ben a tengerentúli pakisztániak 1928 milliárd ₨ (12 milliárd USD) összegű átutalást küldtek. A pakisztáni kormány 2004 óta elismeri a tengerentúli pakisztániak fontosságát és a nemzetgazdasághoz való hozzájárulásukat. Legnagyobb erőfeszítése a hazatérő tengerentúli pakisztániak megkönnyítése, amelynek célja a jobb szolgáltatások biztosítása a repülőterek javított létesítményei révén, valamint megfelelő rendszerek létrehozása a lakhatás, az oktatás és az egészségügyi ellátás terén.