Ezért nem kell megsértődni, amikor a brooklyni hipszterek csak nemrég fedezték fel a “húslevest”, mi meg azt mondjuk: “Ez olyan, mint a Ba Kut Teh. Mi olyan nagy dolog?” Nem volt Ba Kut Teh franchise, amelynek több ezer étterme van szerte a világon, és nem büszkélkedhetünk több mint egymilliárd felszolgált Ba Kut Teh-vel sem. Nem valószínű, hogy a húslevesünket bárki más is ismeri a világon. Örülök azonban, hogy konyhánk és étkezési hagyományaink nem hajlamosak a gyors franchise-ra.

Mit jelent számunkra a “Szingapúr” megfelelője? Belgium? És ha találkoznánk valakivel Belgiumból, viszketne a szemünk, hogy megkérdezzük, szereti-e a csokit vagy a gofrit? Bosszankodnának, ha nem tudnánk, hogy három hivatalos nyelvet beszélnek az országukban? (Meg kellett néznem a Wikipédiát, hogy megbizonyosodjak róla.)

Találkoztam már globálisan tájékozott amerikaiakkal, akik Lee Kuan Yew-ról kérdeztek, és ismerik a kultúránkat, és dicséret nekik. De ők ugyanolyan kisebbségben vannak, mint a szingapúriak azon csoportja, akik ismerik Európa homályos, nem turisztikai célpontjait, vagy akik meg tudják mutatni Venezuelát a térképen, vagy szeretik az etiópiai ételeket.

A világ lehet nyitott, kíváncsi és kedves, ha többet kérdez az országunkról, de nem várhatjuk el, hogy a beszélgetésbe már eleve tudással érkezzenek, vagy hogy ők legyenek az a kiváltságos, sokat utazott alcsoport. Emellett nem mindenki rendelkezik azzal a tehetséggel, hogy elolvassa és megjegyezze a Google által keresett országokról szóló tényeket, mint például a taxisofőrök, akik tíz különböző nyelven tudják mondani, hogy “hello”, ami inkább partitrükknek tűnik.

Ezzel a gondolkodásmóddal örülök, amikor a velem találkozók Szingapúrról kérdeznek, függetlenül attól, hogy ezek a kérdések látszólag mennyire egyszerűek. Csak remélem, hogy nem kérdeznek túl sokat a hadseregről, különben nem tudnám fenntartani a jól ápolt, de nagyon pontatlan képemet a vagányságról.