Itt nem az “el nem érkezettekről”, a “publikálatlanokról” van szó; ezek a gondtalan felelőtlenek, akiknek órái felhőtlenek, és akiknek törekvéseikben ott van a kaland minden csábítása, minden vakmerősége. Nem ismerik el őket; nem állítottak maguknak mércét, és ha saltimbanque-ot és sarlatánt játszanak, senkit sem érdekel, és senkit sem érint (rajtuk kívül).
De a szóban forgó írók azok a sikeres írók, akiknek van közönségük, és akiket néhány tíz-, húsz- vagy százezer ember szívesen hallgat. Ha akarod, elhiheted, hogy a regényíró minden dolgozó közül a független, hogy azt írhat, amit akar, és hogy bizony, bizony soha, de soha nem “írhat le az olvasóinak”, hogy egyáltalán nem konzultálhat velük.
Ezzel szemben azt hiszem, bizonyítható, hogy a sikeres regényírónak minden másnál jobban kell korlátoznia munkája természetét és jellegét minden másnál jobban kell vigyáznia arra, amit mond; minden másnál jobban kell hallgatnia közönségére; minden másnál jobban, még a lelkésznél és a szerkesztőnél is jobban kell éreznie “közönségét”, és figyelnie kell minden szavára, gondosan tesztelnie kell minden kijelentését, a legkíméletlenebb pontossággal mérlegelnie kell minden állítását; egyszóval felelősségtudattal kell rendelkeznie.
A regény ugyanis a modern élet nagy kifejezője. Minden művészeti ágnak megvolt a maga sora, hogy tükrözze és kifejezze a kortárs gondolatot. Volt idő, amikor a világ a kastélyok és nagy katedrálisok építészeire tekintett, hogy valóban tükrözzék és megtestesítsék eszményeit. És az építészek komoly, komoly emberek olyan “kortárs gondolatok kifejezőit” hozták létre, mint a coucyi kastély és a
Notre Dame temploma. Aztán más időkkel más szokások jöttek, és a festőknek is eljött a maguk ideje.
A reneszánsz emberei bíztak Angelóban, Da Vinciben és Velasquezben, hogy beszéljenek helyettük, és nem hiába bíztak. Ezután következett a dráma kora. Shakespeare és Marlowe megtalálta az x értékét az élet és a kor számára, amelyben éltek. Később a korabeli élet annyira átalakult, hogy sem a festészet, sem az építészet, sem a dráma nem volt a legjobb kifejezőeszköz, eljött a hosszabb versek napja, és Pope és Dryden beszélt társaik nevében…
A mai nap a regény napja. Semmilyen más napon és semmilyen más eszközzel nem fejezhető ki a kortárs élet ilyen adekvátan; és a huszonkettedik század kritikusai, akik korunkat áttekintve, civilizációnkat rekonstruálni igyekeznek, nem a festőkhöz, nem az építészekhez, nem a drámaírókhoz, hanem a regényírókhoz fordulnak, hogy megtalálják sajátosságainkat.”
Azt hiszem, ez igaz. Azt hiszem, ha a kérdést valamilyen módon statisztikailag meg lehetne vizsgálni, a számok alátámasztanák a feltételezést. Kétségtelen, hogy a regény idővel ugyanolyan visszavonhatatlanul “eltűnik” a közkedveltségből, mint a hosszú vers, mégpedig azért, mert már nem a megfelelő kifejezési mód.
Érdekes találgatni, hogy mi lép majd a helyére. Az biztos, hogy az eljövendő civilizáció nem fog visszatérni a gondolatai vagy eszméi kifejezésének korábbi eszközeihez. Lehetséges, hogy a zene lesz a huszonegyedik és huszonkettedik század életének tolmácsolója…
Ez azonban zárójeles és mellékes. Marad az a tény, hogy ma van a regény napja. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy a regény pusztán népszerű. Ha a regény nem lenne több egyszerű szórakozásnál, egy unalmas este, egy hosszú vasúti utazás eltöltésének eszközénél, akkor, higgye el nekem, nem maradna népszerű még egy napig.
Ha tehát a regény népszerű, akkor okkal népszerű, egy létfontosságú, eredendő okkal ; vagyis nélkülözhetetlen. Lényeges, hogy még egyszer összefoglaljam a tételt, mert jobban kifejezi a modern életet, mint az építészet, mint a festészet, mint a költészet, mint a zene. Annyira szükséges a huszadik század civilizációjához, mint a hegedű Kubelikhez, mint a zongora Paderewskihoz, mint a gyalu az ácshoz, a szánkó a kovácshoz, a véső a kőműveshez. Ez egy eszköz, egy szerszám, egy fegyver, egy jármű. Ez az a dolog, amely az ember kezében civilizálttá teszi őt, és nem teszi többé vademberré, mert tartós, állandó kifejezőerőt ad neki. Így
a regény az eszköz…
Mily szükségessé válik tehát azok számára, akik az írás egyszerű művészetével ezrek szívébe hatolhatnak be, akiknek regényeit oly mérhetetlen komolysággal fogadják, mily szükségessé válik azok számára, akik ilyen hatalommal bírnak, hogy azt helyesen használják. Nem célszerű-e tisztességesen cselekedni? Nem lényeges-e az Ég
nevében, hogy a nép ne hazugságot, hanem az Igazságot hallja?
Ha a regény nem lenne a modern élet egyik legfontosabb tényezője ; ha nem lenne civilizációnk legteljesebb kifejezője; ha befolyása nem lenne nagyobb, mint az összes szószék, mint az összes újság az óceánok között, akkor nem lenne olyan fontos, hogy üzenete igaz legyen.