A 16. században a lírai költészetet Petrarca mintája uralta, elsősorban a reneszánsz utánzáselmélet és Bembo tanításának elfogadása miatt. A század szinte valamennyi fő írója Petrarca mintájára írt lírai verseket. Della Casa verseiben meglepő eredetiséget lehetett találni, Galeazzo di Tarsia pedig erőteljes stílusával tűnt ki a kortárs költők közül. Ugyancsak említésre méltóak Gaspara Stampa paduai költőnő szenvedélyes szonettjei és Michelangelo szonettjei.
A humoros és szatirikus versek hagyományát is életben tartották a 16. században. Gyakorlói közül kiemelkedett Francesco Berni, akinek többnyire illetlen vagy triviális témákat feldolgozó burleszkversei megmutatták szellemességét és stíluskészségét. A humanista írók által már korábban is művelt didaktikus költészet is folytatódott ebben az időszakban, elsősorban Giovanni Rucellai által, aki a Le api (1539; “A méhek”) című művében Vergilius római költő Georgikájának negyedik könyvét dolgozta fel, valamint Luigi Alamanni által a La coltivazione (1546) című, a mezőgazdaságról és a paraszti életről szóló hat könyvben.
A reneszánsz klasszikus ízlésének legkifinomultabb kifejeződése Ludovico Ariosto Orlando furiosójában (1516; “Orlando Mad”; Eng. trans. Orlando Furioso) található, amely számos, a népszerű középkori és kora reneszánsz eposzokból származó epizódot tartalmazott. A költemény tulajdonképpen Boiardo Orlando innamorato című művének folytatása, és annak minden egymásba fonódó történetét ott folytatja, ahol Boiardo abbahagyta, de egyedi tulajdonságai Ariosto kitartó ihletettségéből és mesteri elbeszéléstechnikájából, valamint a szereplőihez való távolságtartó, ironikus hozzáállásából fakadnak. Az Orlando furioso az olasz reneszánsz irodalmi irányzatainak legtökéletesebb kifejeződése ebben az időben, és óriási hatást gyakorolt a későbbi európai reneszánsz irodalomra. Ariosto komédiákat is írt, amelyek a latin komédia utánzásának bevezetésével a népnyelvű reneszánsz dráma kezdetét jelentették.
Az eposz megújítására is történtek kísérletek Arisztotelész kompozíciós “szabályainak” alkalmazásával. A nyelv teoretikusa, Gian Giorgio Trissino a legszigorúbb arisztotelészi szabályok szerint írta Italia liberata dai Goti (“A gótoktól felszabadított Itália”) című művét, míg Alamanni a Girone il cortese (1548; “Girone, az udvarias”) és az Avarchide (1570) című, Homérosz Iliászát utánzó művében egyetlen szereplőre próbálta koncentrálni az elbeszélést. Giambattista Giraldi, bár inkább történetíróként és tragikus drámaíróként volt híres, irodalomteoretikus volt, aki Ercole (1557; “Herkules”) című költeményében saját pragmatikus elméleteit próbálta alkalmazni.
A század folyamán két burleszk medley versformát találtak ki. A Fidenziana-költészet Camillo Scroffa költő egyik művéről kapta a nevét, aki Petrarchan-paródiákat írt a latin szavak és az olasz forma és szintaxis kombinációjával. A makaróniai költészet viszont, amely a szereplők Rabelais-féle, az evéssel, különösen a makarónival való foglalkozására utal, az olasz szavakból álló, latin forma és szintaxis szerint használt versek elnevezése. Teofilo Folengo bencés szerzetes volt a makaróniai irodalom legjobb képviselője, mesterműve a Baldus (1517) című, 20 könyvből álló költemény volt. A humanista irodalom gyakorlatiatlan túlzásait kigúnyoló paródiára való hajlam mind a fidenziana, mind a makaronikus versekben jelen volt.
Torquato Tasso, a költő Bernardo Tasso fia, az olasz reneszánsz utolsó nagy költője és az olasz irodalom egyik legnagyobbja volt. Gerusalemme liberata (1581; Megszabadított Jeruzsálem) című eposzában a reneszánszra jellemző irodalmi hagyományt foglalta össze: a kora szellemi érdeklődésének megfelelően megújított klasszikus eposzt. A költemény témája a Jeruzsálem visszafoglalására indított első keresztes hadjárat. Szerkezete a központi cél megőrzéséért folytatott küzdelmet dramatizálja az érzéki és érzelmi élvezetek iránti centrifugális késztetések uralása és kordában tartása révén. Pátosza az önuralom óriási árában rejlik. A L’Aminta (1573), egy vidám és fesztelen dráma, Tasso ifjúkori költészetének legjobb példája, amely a pasztorál (az idealizált vidéki életet feldolgozó) új irodalmi műfajhoz tartozik. A Gerusalemme liberata azonban a költő ellentétes törekvéseinek egyensúlyát hozta létre: egy klasszikus módon feldolgozott keresztény témát. Az ezt követő Gerusalemme conquistata (1593; “A legyőzött Jeruzsálem”) című művében Tasso Homéroszt utánozta, és versét a szigorúbb arisztotelészi szabályok és a római katolikus egyháznak a protestáns reformációval szembeni reakciójának, az úgynevezett ellenreformációnak az eszményei szerint alakította át. Tasso konfliktusa a moralista elv győzelmével végződött: költői szempontból az új költemény kudarcot vallott. Tasso egész életében írt rövidebb lírai verseket is, köztük vallásos költeményeket, prózai dialógusai pedig már nem kizárólag a klasszikus minták által uralt stílust mutatnak. Finom madrigáljait a kor leghíresebb zeneszerzői zenésítették meg.