A szerkesztőhöz:
A hiperoxémia és a megnövekedett halálozás közötti kapcsolat ellentmondásos kérdése gyakran felmerült az elmúlt 10 évben. Austin és munkatársai 2010-ben végzett randomizált, kontrollált vizsgálata volt az első olyan vizsgálat, amely akut légzési elégtelenségben szenvedő betegeknél rövid ideig tartó, liberális oxigénhasználattal járó többletmortalitást mutatott ki (1). Chu és munkatársai nemrégiben közzétett metaanalízisének eredményei, amely 25 randomizált, kontrollált vizsgálat 16 037 betegét foglalta magában, meggyőzőek voltak. A szerzők kimutatták, hogy az akut betegekben megnövekedett a mortalitás, ha az oxigént liberálisan adagolták (pulzoximetriával mért oxigénszaturáció >94-96%) (2). Ebben a metaanalízisben dózis-hatás összefüggést találtak az oxigén toxicitására vonatkozóan (2). Bár az intenzív osztályon a súlyos hiperoxaemia toxicitása jól ismert (3), a mérsékelt hiperoxaemia hatása nem világos.
A Journalban nemrég megjelent tanulmányban Palmer és munkatársai kimutatták, hogy még a mérsékelt hiperoxaemia (PaO2 >100 mm Hg) is fokozott halálozással jár az intenzív osztályon fekvő betegeknél (4). Érdekes módon a vizsgálatba bevont betegek 77,5%-a, illetve 90,6%-a volt kitéve hiperoxaemiának az intenzív osztályon töltött 1, illetve 7 nap után. A szerzők nem találtak dózis-hatás összefüggést az oxigén és a halálozás között, de összefüggést találtak a hiperoxémiának való kitettség időtartama és a halálozás között. A Palmer és munkatársai (4) által vizsgált populációban azonban a PaO2 tartománya nem volt egyértelmű, mivel nem szolgáltattak adatokat az átlagos, a medián vagy az interkvartilis tartomány PaO2-értékeiről. Ha a PaO2-értékek tartománya túl szűk, nem állapítható meg dózis-hatás összefüggés. Valójában lehetséges, hogy az egyesült királyságbeli központokban a nagyon magas PaO2-értékek azért ritkák, mert az egyesült királyságbeli orvosok különösen tudatában vannak a lehetséges oxigén-toxicitásnak. Az sem világos, hogy a hiperoxaemia meghatározására használt paraméter (“hiperoxaemia dózis”) optimális volt-e. Helmerhorst és munkatársai kimutatták, hogy a hiperoxémia meghatározása (első PaO2, legrosszabb érték, átlag, görbe alatti terület, 24 óra alatt vagy a teljes intenzív osztályos tartózkodás alatt) nagyban befolyásolta az eredményre gyakorolt hatást (3). Helmerhorst és munkatársai tanulmánya meggyőző adatokat szolgáltatott arról, hogy a mérsékelt (a betegek 15%-ánál 120 és 200 mm Hg közötti átlagos PaO2) és a súlyos hiperoxaemiának való kitettség (a betegek 1%-ánál átlagos PaO2 >200 mm Hg) az intenzív osztályos betegek fokozott halálozásával járt együtt (3). A Helmerhorst-vizsgálatban mind dózis-válasz, mind idő-válasz összefüggést mutattak ki a hyperoxaemia és a kimenetel (a gépi lélegeztetés időtartama, valamint az intenzív és kórházi halálozás) között.
Paracelsus írta 1538-ban: “Minden dolog méreg, és semmi sincs méreg nélkül, csak az adag teszi a mérget” (5). Az oxigéntoxicitás dózis és idő összefüggése nem meglepő, tekintve az oxigén toxikus metabolitjai, a reaktív oxigénfajok vagy szabad gyökök által közvetített oxigéntoxicitás fiziológiáját.
A reaktív oxigénfajok termelődése dózisfüggő. A szabad gyökök elleni különböző védelmi mechanizmusoknak köszönhetően, beleértve az enzimatikus (szuperoxid-dizmutáz, kataláz és glutation-peroxidáz) és nem enzimatikus (A-, C-, E-vitamin stb.) antioxidánsokat, a szabad gyökök hatása csökkenthető. “Egész szervezetünk egy antioxidáns gépezet”, amely alkalmazkodott a légköri oxigénkoncentráció fokozatos, akár 40%-os növekedéséhez (4 milliárd év alatt) a paleozoikum idején. A Homo sapiens az elmúlt 300 000 évben 21%-os oxigénkoncentrációjú légkörben élt (6). Csak a kórházakban sétáló Homo sapiens tiszta oxigénnek és hiperoxémiának van kitéve, ami szisztémás hatásokkal járó megnövekedett szabadgyökökhöz vezet (sejt- és DNS-károsodás, mikrovaszkuláris érszűkület, tüdőkárosodás stb.). Az oxigén toxicitását továbbra sem biztos, hogy etikus lenne figyelmen kívül hagyni, tekintettel a rendelkezésre álló adatok mennyiségére. Itt az ideje, hogy a kórházak végre elérjék az oxigénterápia céljait, és a megfelelő dózisú oxigént biztosítsák a hipoxémia kezelésére, a hiperoxémia elkerülésére és a betegek oxigénről való leszoktatására.