Salman Bashir pakisztáni külügyminiszter nemrég megjegyezte, hogy “Pakisztán, India és más dél-ázsiai országok, valamint a régió több mint egymilliárd fős lakossága földrajzilag nem választható el egymástól”. Ez a megjegyzés eltérést jelent Pakisztán évek óta tartó próbálkozásaitól, hogy megtagadja dél-ázsiai identitását, és helyette a muszlim Közel-Kelethez kapcsolódjon. Földrajzilag, nyelvileg, kulturálisan és történelmileg Dél-Ázsia létfontosságú része Pakisztán személyiségének. A pakisztáni politikai döntéshozók, értelmiségiek és stratégák többsége mégis évtizedek óta arra törekszik, hogy Pakisztánt gyakorlatilag a muszlim arab Közel-Keletre helyezze át. India nevét az Indus folyóról kapta, amely ma elsősorban Pakisztánon keresztül folyik. Pakisztán felosztás előtti történelmének nagy része megegyezik Indiáéval. A Pakisztán kifejezés a Közép-Ázsiában használt helynevek mintájára kialakított rövidítés, olyan nevek, amelyeket közép-ázsiai eredetű uralkodók hoztak Indiába, akik végül beolvadtak vagy India szerves részévé váltak. Ezek nem arab eredetűek. A pakisztániak nem beszélik a Közel-Kelettel azonosított főbb nyelvek – arab, perzsa és török – egyikét sem, és konyhájuk és viseletük is nagyobb hasonlóságot mutat a dél-ázsiai ételekkel és ruhákkal. Nyelvileg a legtöbb pakisztáni nyelvet a dél-ázsiai szubkontinens más részein beszélik — pandzsábi, szindhi és urdu (és Banglades elszakadása előtt a bengáli). Kulturális szempontból a Dél-Ázsiában gyakorolt iszlám különbözik a muzulmán világ más régióinak rítusaitól — különösen a Közel-Keleten. Nagyobb hatással volt rá a szufizmus, és toleránsabb volt. A hindu szokások és a helyi kultúra hatása az iszlám helyi gyakorlatára és a dél-ázsiai muszlimokra is jól érzékelhető. 1947 óta azonban mind a belpolitika, mind a külpolitika szintjén a pakisztáni döntéshozók tudatos erőfeszítéseket tettek az Indiával közös örökség újradefiniálására. Úgy tűnik, hogy Pakisztán dél-ázsiai identitásának háttérbe szorítása és a muszlim közel-keleti identitással való szorosabb azonosulás egy nagyobb stratégiai döntés része volt, amelynek célja az egyedi pakisztáni identitás megszilárdítása volt. Ezt a szempontot részletesebben kifejtettem a Explaining Pakistan’s Foreign Policy (Pakisztán külpolitikájának magyarázata) című könyvemben: Escaping India. Nem sokkal a felosztás után a pakisztáni vezetők szembesültek az indiai identitástól eltérő pakisztáni nemzeti identitás meghatározásának kérdésével. Pakisztán különböző tartományai etnikai vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeztek, ami alapot adott az etnikai vagy nyelvi alapú nacionalizmushoz, miközben közös történelmi tapasztalataik és örökségük Indiához is kötötte őket. Pakisztánnak különböznie kellett Indiától, ha a felosztást igazolni akarták, és ez felvetette a pakisztáni identitás kérdését. Pakisztánnak nem sok saját történelme volt, amelyre hivatkozhatott volna, csak az indiai civilizáció (beleértve India muszlim történelmét is), amelytől elszakadt. A Brit Raj Indiára és Pakisztánra való felosztása az új pakisztáni államnak a dél-ázsiai muszlim birodalom szívétől való elszakadásához vezetett, amely most már a “hindu” India részét képezte. Delhi évszázadokon át következetesen India muszlim birodalmainak fővárosa volt. Az indiai-muszlim kultúra öröksége olyan királyságokban fejlődött ki, mint Oudh, Hyderabad, Rampur, Bhopal, Murshidabad, Golconda és Bijapur. Ezeknek az egykori királyságoknak a területe ma már Indiában és nem Pakisztánban található. Így az új országnak nem sok köze maradt a területén belül a muszlim dél-ázsiai hagyományok arany szimbólumaihoz. Pakisztán két út közül választhatott volna: vagy elismeri indiai történelmét, és kiteszi magát a létjogosultságát érintő állandó kritikáknak, vagy megpróbál egy olyan történelmi narratívát alkotni, amely megfelel jelenlegi ambícióinak. Pakisztán vezetői az utóbbit választották, és eközben epizódszerű bizonyítékokat kerestek az indiai muszlimok viszonylag közelmúltbeli történelmében. Pakisztán külpolitikáját ugyanezzel a szemlélettel fogalmazták meg: mivel Indiát a hinduk uralják, akikkel a muszlimoknak kevés közös vonásuk van, Pakisztánnak közelebb kell kerülnie a tőle nyugatra fekvő muszlim államokhoz. Sok pakisztáni stratéga azt a nézetet vallja, hogy Pakisztánnak meg kell kerülnie Dél-Ázsiát és a Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetséget (SAARC), mert ez utóbbi csak egy ernyő az “indiai hegemónia legitimálására”. Bár Pakisztán 1985-ös megalakulása óta tagja a Dél-ázsiai Regionális Együttműködési Szövetségnek (SAARC), Pakisztán továbbra is nagyobb jelentőséget tulajdonít az Iszlám Konferencia Szervezetében (OIC) való tagságának. Néhány pakisztáni tudós és újságíró azt állítja, hogy az OIC aktív tagsága és a SAARC-kal való visszafogott társulás megtagadja a legitimitást egy olyan szervezettől, amelyben India meghatározó vagy elsődleges szerepet játszik. Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni a pakisztáni vezető diplomata közelmúltbeli megjegyzését Ahelyett, hogy ezt a pakisztáni dél-ázsiai identitás elismerésének tekintenénk, a kontextust kell elemeznünk. Pakisztán, nehezményezi, hogy Indiát “más ligába” sorolják, mint Pakisztánt, és a pakisztániak nem akarják, hogy “összekapcsolják az afganisztáni problémával”. Ezért annak érdekében, hogy elkerüljék, hogy az “Af-Pak” részévé váljanak, Pakisztán hajlandó arra, hogy dél-ázsiai országnak tekintsék, különösen, ha ez egyben biztosítja Pakisztán számára az Indiával való paritás elérését. Alapjában véve azonban egyesek Pakisztánban még mindig egy muszlim közel-keleti identitást keresnek, hogy elkerüljék az Indiával közös örökség elismerését. Felmerül a kérdés, hogy Bashir külügyminiszter Pakisztán dél-ázsiai gyökereit hangsúlyozó nyilatkozata vajon a stratégiai újragondolás kezdetét tükrözi-e az ország uralkodó elitjében.