A mindennapi életünkben az egyik leggyakrabban feltett kérdés, amivel találkozunk, a ‘How is Life’, pontosabban ‘How are you doing?’. A válaszaink pedig a következők: ‘jól megy’, ‘szokás szerint’, ‘jól megy’, bla-bla-bla stb.

Én sem vagyok más, ugyanolyan gyakran szembesülök ezzel a kérdéssel, mint mások. És a válaszok ugyanolyan hasonlóak, mint másoké.

Mégis egy kis önvizsgálat, és mindezek a válaszok nem mennek át a teszten. A valóságban egy újabbat pazarolok el. Most itt ülve elég jól tudom, ha az “Milyen volt az élet” kérdéssel szembesülnék, mint az utolsó kérdéssel, mielőtt az örökkévalóságba megy; a válasz az lenne, hogy “még egyet elpazaroltam”. Mert ahogyan halad, annyira kiszámítható. Annyira gyakori, hogy tudjuk a valódi választ. A pokolba is, még mindig csak azért, hogy hízelegjünk magunknak, vagy talán a körülöttünk lévő embereknek, minden nap olyan boldognak tűnünk, mint valaha, amíg minden hamuvá nem változik.

Vannak emberek, akik nagy üdvrivalgással érkeznek, és mindent a helyén találnak a kezdéshez. Aztán vannak olyanok, akik nem kapják meg ezt a kiváltságot, bármennyire is tervezik az életüket és magasra teszik a mércét. De a legtöbbünknek, a tömegeknek, amint beesünk az “Életnek” megvan a saját terve számunkra. Mindvégig próbálkozunk, hogy fordítva csináljuk, azonban ugyanolyan átlagos eredménnyel fejezzük be. És hidd el, ez az igazság az életünkről. Ebben az epikus színházban statisztaszerepet játszunk, majd nyomtalanul eltűnünk az időben, és aligha veszi észre valaki. Minek nevezzük ezt a nyomorúságot, nem egy lehetőség elvesztegetése ez?

Iskola, főiskola, munka, ház, autó, feleség/férj, gyerekek, szabadidő, szórakozás ez mind az, amire az élet való. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbünk ugyanazt a mintát követi, ugyanazt az évszázados rutint. De hol van az indíték? Hol van a cél? Mindezen bonyolultságban megkérdezzük-e valaha is magunktól, hogy miért vagyok itt? És mit csinálok? Megéri ez?

Azt hiszem, a válasz ritkán! Mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy csapdákba essünk; néha tudatosan, néha tudtunkon kívül. És mielőtt észrevennénk, már vége is van. Egy újabb véget ér, és a “Milyen volt az Élet?” kérdésre adott válasz egy újabb elpazarolt válasz marad.

Még emlékszem, még jóval 2010-ben, az esküvőm után, én és a feleségem elmentünk meglátogatni egy rokont. És a találkozás után, mielőtt elbúcsúztunk volna tőlük, a feleségem azt mondta: ‘bácsikám, meghívunk majd hozzánk, amint egy kicsit elrendezzük a dolgokat’. Válaszul a nagybácsi mosolygott, és azt mondta, kétlem, hogy meghívást kapok! A feleségem zavartan nézett rám. Folytatta, egy életbe telik, amíg berendezkedsz, aztán amikor már azt hiszed, hogy készen állsz, akkor kapod a hívást! És így igazak a szavak, már 7 év telt el, még mindig rendezzük a dolgokat.

A letelepedés nagyon kemény feladat az életben. Tényleg egy életen át tart. Szóval szerintem ahelyett, hogy rohangálnánk a letelepedésért, inkább próbáljuk megkeresni a célt. Valami motívumot kellene kijelölnünk magunknak az életben. Ahelyett, hogy fészkelődnénk, szabaddá kellene tennünk magunkat, és felfedezőnek kellene lennünk. Valamilyen célt kellene kitűznünk magunk elé, hogy visszaadjuk a társadalomnak, a bolygónak, amely oly sokáig szüretel minket. Egyszóval, ahelyett, hogy a szokásos önmagad lennél, próbálj meg valami változást elérni az életedben. A lehető legpozitívabb módon. Azzal, hogy adakozóvá, felfedezővé válsz. Legalábbis azt hiszem, hogy a végén a “Milyen volt az élet” kérdésre adott válasz így egy kicsit más lesz, mint a szokásos.

Csirió!