“Iggy!”

Ez volt a hokisok világában hallott kiáltás, és a svédországi Karlstadban lévő iskolai lakásom közös helyiségében lévő televízión keresztül biztosan hangosan és tisztán szólt.

Kanadai voltam, aki kilenc időzóna és több mint 7000 kilométer távolságból figyelte a hazai csapatot a vendégek kispadjáról, az idegesség, a hányinger és egy csipetnyi honvágy párolgott a gyomromban, és a 2010-es vancouveri olimpia utolsó napján a Kanada és az Egyesült Államok közötti aranyérmet hozó mérkőzésen minden egyes jégcsapás, lövés és védés során fel- és aláhullott.

Elvégeztem a hazaszeretetemet azokon a játékokon, új nemzetközi barátaim (és ideiglenes nemzetközi hokis ellenfeleim) körében megalapoztam a kanadai hokigyőzelmet Vancouverben. Hat hónapos külföldi tanulmányaim első napjaiban összebarátkoztam néhány amerikai osztálytársammal, de ezen az estén a terem ellentétes végein ültünk, elválasztva svédektől, németektől, lettektől, hollandoktól, hollandoktól és számos más, kanapékon, székeken és asztalokon ülő embertől, akik kíváncsian várták a sokat emlegetett Kanada-U.

Még mindig érzem a rettegés dübörgését, amikor felidézem Zach Parise 24 másodperccel a meccs vége előtt szerzett gólját, ahogy még mindig hallom a “U-S-A!” skandálásokat a csillagokkal díszített amerikai barátaimtól, amikor a 2-2-es meccs ünneplésekor kivonultak az erkélyre.

A piros-fehér szív, amelyet a meccs előtti napokban boldogan viseltem az ujjamon, most szorosan a torkomban szorult, miközben csendben, szorongva (és valószínűleg neurotikusan) vártam a hosszabbítást. Elképzeltem kanadai honfitársaimat, akik ugyanezt tették, egy hányingerben egyesült nemzetet.

És aztán, alig több mint hét perccel a hosszabbítás után megtörtént. Sidney Crosby betört az amerikai zónába, lőtt egy lövést, amely megpattant az amerikai hálóőrről, Ryan Millerről és a sarokba vágódott, majd megszerezte a saját lepattanóját, mielőtt egy gyors passzt küldött fel a palánkra Jarome Iginlának.

Ez volt az, amikor mindannyian hallottuk: “Iggy!”

Iginlát az amerikai védő, Ryan Suter húzta le a jégre, de még így is sikerült tökéletes passzal válaszolnia Crosby sürgető hívására. Miller védői között csak egy szűk résre volt szükség ahhoz, hogy a korong utat találjon a kapu mögé, és végső nyughelyére kerüljön nemzetünk történelmében.

Crosby karjai felemelkedtek, és az enyémek is, amikor leugrottam a kanapéról a kanadaiak karjaiba – ahogyan tudtam, hogy számtalan kanadai otthon is ezt tette abban a pillanatban. Crosby aranyat ütött, és nemzeti játékunk ismét a miénk volt.

Minden kanadainak megvan a saját története arról a meccsről, arról a pillanatról – hogy hol volt, mit érzett és hogyan ünnepelt.

A The Canada Project keretében nemrégiben végzett felmérésben a kanadaiakat arra kérték, hogy válasszák ki országunk legikonikusabb sportpillanatát. A hivatalos, tömeges válasz a CityTV-n fog kiderülni Kanada napján, de ha engem kérdeztek volna, nem kellett volna sokat gondolkodnom a sajátomon.

Van még sok más kanadai diadal, amely egyesített minket, legyen az a jégen (Paul Henderson 1972-es csúcssorozatot eldöntő gólja, Mario Lemieux győztes meccse a Szovjetunió ellen az 1987-es Kanada Kupán), a baseballpályán (Joe Carter 1993-as bombája), a futópályán (Donovan Bailey rekordot döntő futása, amellyel aranyérmet szerzett a férfi 100 méteres síkfutásban az 1996-os atlantai olimpián, mindig is fontos része lesz nemzetünk történelmének) vagy a futballpályán (Christine Sinclair és a kanadai női válogatott hatalmas előrelépést tett a sportágért hazánkban).

De ami a legikonikusabb pillanatot illeti, annak a jégkorongnak kell lennie – és Sidnek.

Az említett játékok óta eltelt hét év alatt az aranygólt többször is ünnepelték, vizsgálták és reflektáltak rá.

A kanadaiak ugyanebben a Kanada 150 felmérésben Crosbyt választották “a 21. század legjobb sportolójának”. Íme a felosztás:

Hát persze, hogy Crosby lett. Az észak-amerikai Cole Harbourból származó kölyök már beírta nevét a hokitörténelembe azzal, hogy alig egy évvel korábban a legfiatalabb játékosként csapatkapitányként Stanley Kupát nyert csapatával, és a későbbiekben még két Stanley Kupát nyert (és még számolunk?) a Penguinsszel. Ő az elmúlt évtized legnagyobb játékosa – megtestesítve azt, amit mi, kanadaiak szeretnénk egy hokisban és egy vezetőben, mind az NHL-ben, mind a válogatottban -, és minden idők egyik legnagyobbjaként fog bevonulni a történelembe, nem sokkal lemaradva magától A Nagy Ő mögött.

Kanada nyolc évvel korábban, a 2002-es téli olimpiai játékokon olimpiai aranyat nyert férfi jégkorongban (természetesen a Lucky Loonie egy kis segítségével), és a 2014-es szocsi játékokon újra megnyernénk, Crosbyval a C-ben.

A vancouveri játékok azonban különlegesek voltak – a hazaiaké voltak, hiszen minden sportágban kanadai sportolók voltak ott, akik előkészítették az utat a február 28-i férfi hokidöntőre, beleértve a női hokiválogatottat is, amely alig három nappal korábban aranyérmet szerzett a Team USA felett.

Kanada 27 érmet nyert 2010-ben Vancouverben, a legtöbbet nemzetünk téli olimpiai történetében, Crosby góljával a házigazda ország 14. aranyérmét szerezte. Ezzel Kanada megszilárdította pozícióját az éremtáblázat élén, és felülmúlta a korábbi rekordot, amely 13 aranyat jelentett egyetlen játékokon, és amelyet a Szovjetunió (1976) és Norvégia (2002) osztott meg egymással.

Hogyan Henderson majdnem négy évtizeddel korábbi csodás Summit Series-góljához hasonlóan Crosby aranygólja is fontos része lett hokitörténelmünknek, olyan esemény, amely a “Hol voltál, amikor…” státuszt érdemli ki. Maga a mérkőzés Kanada történetének legnézettebb televíziós eseménye, az országban 26,5 millióan nézték valamikor – és aki nézte, az sem csalódott a befejezésben. És ez az, ami ennyire ikonikus kanadai pillanattá teszi, a hazai jégelem pedig a legmagasabb kitüntetéssé emeli.

Az aranygól örömet szerzett nekünk, dicsekedési jogot biztosított számunkra az egyik legnagyobb sportrivalizálásunkban, és lezárta a Vancouverben töltött varázslatos 17 napot. A mérkőzés egyesítette a kanadaiakat az ország minden szegletében – és szerte a világon – a várakozásban és az izgalomban, az idegességben és a hányingerben, valamint a vidám, himnuszt éneklő ünneplésben, amely napokig tartott.

Akkor is ujjongtunk, és most is emlékezünk rá, piros-fehér szívünkben az egekig emelve a pillanatot.

Kíváncsi, hogy Kanada mit választott a legikonikusabb sportpillanatra? Kapcsolódjon a Reggeli Televízióra a CityTV-n reggel 7:00-kor (EST) Kanada napján.