A magyar tánc a magyarok által gyakorolt és előadott néptáncokra utal, mind a magyarországi és szomszédos népek, mind a magyar diaszpóra körében.
Martin György, neves néprajzkutató szerint a magyar táncok két kategóriába sorolhatók. Az első a középkorban előadott táncokra vonatkozik, míg a második a 18. és 19. századra.
A magyar táncok jellemzőjeként gyakran említik az improvizációt. “A paraszti tánc nem abszolút szabály szerint meghatározott; a táncos hangulata és találékonysága szerint építi fel lépéseit.”
A Kárpátokon belüli táncok legfontosabb stílusjegye a szokatlanul nagyfokú személyes improvizáció. A megfigyelők az elmúlt két évszázadban sem mulasztották el észrevenni a magyar tánc egyéni jellegét. Ez a tánc olyannyira egyéni, hogy a tudósok számára gyakran nehézséget okoz az egyéni kreativitást és improvizációt szabályozó közösségi törvényszerűségek megállapítása. A néptánckutatás kimutatta, hogy ez az egyéniség nem pusztán költői szabadság, hanem valódi sajátosság. Berzsenyi Dániel írta: “Titkos törvényeit nem a mesterség rendezi. A törvények a sajátjai, és a lelkesedés szab határt.”
“Száz pár mozog,
mind együtt,
Egy végtelen labirintus lesz,
Egy egymásba fonódó bőség
Elismerhetetlen medley
Melyben – ahány pár – ahány
A tánc alakja és hangulata,
És mégis ugyanaz az ütem
Mely mindenkinek a lépéseit irányítja.”
“…A lépések, a fordulatok, a mozgás, a testtartás, mind önkényesek, a táncos ízlésére és zsenialitására vannak bízva. A tánc nem szabályos, jól meghatározott lépésekből áll … hanem egy ötlet által ihletett egyéni tánc.”
“a férfiak akkor és addig szabadítják fel partnereiket, amikor és ameddig kedvük tartja. Így kezük szabad, és újra megfoghatják partnerüket, ha akarják…”
“A tánc lendületesebb mozdulatai megőrizték azt a sajátosságot, ami minden magyar táncnak jellemzője: a táncosnak azt a jogát, hogy tehetsége és kedve szerint improvizáljon.” A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának és az Állami Népi Együttes Országos Néprajzi Múzeumának gyűjteményei 700 magyar faluból közel 10 000 táncváltozatot tartalmaznak.
A magyarok “kivételesen fejlett ritmusérzékükről” tettek említést. Billroth Bécsben állomásozó csapatokkal végzett vizsgálatokat, és megállapította, hogy a magyar csapatok a zene ütemének betartásában másoknál jobban teljesítettek.
Egy 1670 körül megjelent vers, amelyet valószínűleg egy kálvinista prédikátor írt, feljegyezte, hogy a magyar táncos meghajlítja a törzsét, “megrázza a fejét és megdönti a nyakát, a kalapját az egyik fülére billenti, rúg, mint egy fáradt ló, kidugja a mellét, szeme csillog, most kinyitja a száját, hogy “hejje! hujja!” kiáltsa, ugrál, kitapossa a ritmust, csúszik, energikusan lóbálja a lábát stb.”. A vers címe: “Egy csomópálca azoknak a csíkiaknak a hátának kiegyenesítése végett, akik alakjukban férfiakra hasonlítanak, de táncban és szökdécselésben kecskékre és gidákra hasonlítanak, és a táncolás közbeni sértődésük leírására.”
A Csárdás kétségtelenül a magyar repertoár legnépszerűbb és legfontosabb tánca. Az 1869-ben megjelent A magyarok: Their Country and Institutions Arthur Patterson a következőket írta. “gyorsan körbe-körbe forognak, kétszer-háromszor, majd elszakadva, újra kezdik a pantomimot, mint azelőtt… Ritkán látunk két párt, akik egyszerre pontosan ugyanazt a figurát adják elő. Míg két különálló partner egymásnak háttal táncolja a lépést, addig egy másik pár közöttük az újraegyesülés mámorában pörög körbe-körbe”. A partner tartásának változatos módjai, bonyolult testtartásváltások, enyhe guggolás (lippetos), a nő ugrásban való felemelése és eldobása is szerepelnek.”
A Fürge Csárdás során táncolt figurák közé tartozik a lippentos-martogatos (guggolás-bukfenc), a páros forgás, a partner játékos csábítása és elengedése. A félig guggoló, félig forgó figurákat még az 1970-es években is táncolták az idősebb generáció tagjai. A seprűtánc egy ritka formájában a seprűt guggoló, bukdácsoló mozdulattal teszik át (Jászszentandráson). A félig guggoló, félig forgó figurákat még az 1970-es években is táncolták az idősebb generáció tagjai.
Míg a református egyház lelkészei következetesen ellenezték a táncot, addig a katolikus egyház papjai nem voltak ilyen szigorúak, sőt egyes esetekben még a táncot is pártolták. “Táncolnak-e a szentek a mennyben?” – írta egy apáca a 16. század első felében – “a tánc ott elengedhetetlen lesz a szentek erős, jól felépített teste miatt”. “Táncolni kellene (a mennyben) a magyarok viszkető talpának, akiknek egész földi élete egy tánciskola” – írta Csuzy Zsigmond ismert katolikus pap a 18. század első felében.”
.