A leiðangr egy part menti flottát szervező rendszer volt, amelynek célja a védelem, a kényszerített kereskedelem, a fosztogatás és az agresszív háborúk volt. A leiangok középpontjában egy hajó állt. A szervezeti egység maga a hajó, a rajta szállított emberek, valamint a felszerelésük és az ellátmányuk volt. A hajó társasága meghatározott időre vállalta a szolgálatot, általában a flottaadó két-három nyári hónapra szóló expedíciókra járt. Szabad férfiakból állt, akiknek gazdaságaik voltak. Ez különbözött a feudalizmus miatt nem gyűlt össze vezetők köré alapján nemesi rangban születésük alapján.
Minden szabad ember köteles volt részt venni, vagy hozzájárulni a leiðangr. A leiðangr egészét fegyverbe szólították, amikor megszálló erők fenyegették a földet. A hadjáratokban csak a hajók töredéke vett részt, de mivel a hadjáratok gyakran jövedelmezőek voltak, sok mágnás és törzsfőnök igyekezett minél gyakrabban csatlakozni a népével.
A rendszer a legalapvetőbb szinten azon alapult, hogy minden hemman vagy gazdaság egy fegyveres embert biztosított. A leidang a földet körzetekre, hajócsapatokra vagy hajóközösségekre, “skipreiða” (ó-norvég), “skipæn” (dán), “skeppslag” vagy “roslag” (svéd), “skipreide” vagy “skibrede” (modern norvég), osztotta fel, és minden skipreide köteles volt egy hajót és legénységet szállítani. Ezek a skipreide-ek olyan közigazgatási területek voltak, amelyekben a lakosokat egy-egy hajó katonai célú felszerelésére jelölték ki. Közösen feleltek egy leidangsskip (parti védelmi hajó) megépítéséért, karbantartásáért, felszereléséért és személyzetéért, amely két vagy három hónapra teljes ellátást biztosított. A skipreide-ek főként a tengerparton voltak, de a fjordok és mély vízfolyások mentén (“olyan messze a szárazföld belsejében, mint a lazacfutamok”) a hadihajók építéséhez szükséges faanyag beszerzésének biztosítása érdekében a szárazföld belsejébe is kiterjedtek. Ha ellenséges erők támadták az országot, a magas dombokon rakott tüzek mozgósították a földműveseket a skipreide felé. A skipreide méretét a területen lévő gazdaságok száma határozta meg. Általában nem terjedt ki az egész községre, és nem is korlátozódott egy községre; több község tanyáit is magában foglalhatta.
Minden körzet gazdáinak egy evezős vitorláshajót kellett építeniük és felszerelniük. A hajók méretét szabványosított evezőszámmal határozták meg, kezdetben 40 evezővel, később 24 evezővel. Norvégiában 1277-ben 279 ilyen kerület volt, Dániában kétszer-háromszor ennyi. Egy körzet vezetőjét “styrimaðr”-nek vagy “styræsmand”-nak, azaz kormányosnak hívták, és a hajó kapitányaként működött. A legkisebb egység a parasztok legénysége volt, akiknek egy evezőst kellett felfegyverezniük és ellátniuk (“hafnæ” dánul, “hamna” svédül, “manngerð” ó-norvégül).
Svédországban egy “hamna” két “attung”-ból állt, ami “egy falu két nyolcad része” volt. Úgy tűnik, hogy egy attung egy átlagos család élelmezéséhez szükséges földterületnek felelt meg (körülbelül 12 acres, lásd a Hide (egység), Virgate és Oxgang angol megfelelőit). Minden attung egy “részesedést” is jelentett a portyán, így aki két attungot birtokolt, annak kétszer annyi esélye volt a portyára menni, mint annak, aki csak egyet birtokolt. Azoknak, akiknek egy attungnál kevesebb volt a tulajdonuk, össze kellett fogniuk másokkal, hogy egy attungból álló egységet alkossanak, és megosszák a terheket, valamint a nyereséget.
Az uplandi törvény szerint az uplandi százak akár négy hajót is biztosítottak (négy hajó, mindegyik 24 legénységgel és egy kormányossal, ami 100 embernek felel meg), a Västmanlandiak két hajót, a Roslageniak pedig egy hajót (a név arra utal, hogy ezt csak egy hajó legénységének tekintették, de nem tartoztak egy százashoz, és ugyanazokkal a jogokkal/funkciókkal rendelkezhettek, mint az egész százasok, csak kevesebb emberrel).
A leiðangr-t szabályozó régebbi törvények (a norvég “régebbi gulatingi törvény” a 11. vagy 12. századból származik) előírják, hogy minden férfinak legalább egy fejszével vagy karddal kell felfegyverkeznie a lándzsán és pajzson kívül, és minden (jellemzően kétfős) sorhajónak rendelkeznie kell egy íjjal és 24 nyíllal. E törvénykönyv későbbi, 12-13. századi módosításai kiterjedtebb felszereléseket sorolnak fel a tehetősebb szabadok számára: sisak, páncéling, pajzs, lándzsa és kard az, amit a jómódú földművesnek vagy polgárnak magával kell vinnie a háborúba.