A halványuló borostyánfény, a hullámzó zöld mezők, a kanyargó fiatal lány – egy szép pásztorjelenettel nyílik. Mégis, ahogy a sikló kamera lépést tart ezzel a lánnyal, egy furcsa aluljáró zavarja meg a levegőt, kétségeket ébresztve, hogy mennyire is nyugodt a jelenet. Van valami abban, hogy a lány felsője milyen pirosnak tűnik az aranyló fényben, van valami a csendben, valami, ami azt sugallja, hogy a kamera nem pusztán vadászik, hanem vérre is vadászik. Ez egy szép nyitány egy olyan filmhez, amely értelmetlenségbe torkollik.

A Anne Hamilton “Amerikai mese” című filmjében minden a helyén van, minden kimért és készen áll. Ott van Gitty (Peyton Kennedy), a tágra nyílt szemű 11 éves kislány, aki farmer szüleivel, Abe és Sarah-val (Kip Pardue és Marci Miller), valamint furcsán ellenséges idősebb bátyjával, Martinnal (Gavin MacIntosh) él az amerikai szárazföld egy elszigetelt szegletében. Olyan békésnek tűnik, vagy tűnne, ha a farkas nem üvöltene Piroska ajtajánál, és nem hozná a veszély intim jeleit: dühös beszéd, egy lecsapott telefon, egy felemelt fejsze és furcsa dolgok.

Gitty nem érti, mi történik a család farmján, de mint oly sok minden az “Amerikai mesében”, a naivitása is inkább erőltetettnek, forgatókönyvszerűnek, mint veleszületettnek hat. Még így is, zavarodottsága kezd értelmet nyerni a történet szempontjából, amely egy nevetséges emberrablási tervben való részvételéről szól, amely nem elég meggyőzően valóságos ahhoz, hogy elhiggyük, és nem elég fantasztikus ahhoz, hogy működjön a tündérmese, amelyet Ms. Hamilton látszólag megpróbál létrehozni. Egy kívülálló (Richard Schiff), egy szerencsétlen pénzember bevezetése, akit a gonosztevő becsmérlően egy állathoz hasonlít, különösen szerencsétlen, mert egy antiszemita sztereotípiával kacérkodik.

Ezt a sztereotípiát nem használják ki, nem fejlesztik tovább és nem mondanak le róla. Ez csak egy újabb elvarratlan szál, amely az “Amerikai mesében” lobog, a kiszámíthatóan halálra ítélt házicsirke, a hasonlóan rossz sorsú szomszéd, a Ronald Reaganre való bólintás, a Yeats-részlet, a baljósan sérült őzike és a karcsú titokzatos nő (Zuleikha Robinson) mellett, akinek woo-woo hangulata és hosszú kesztyűi Jean Cocteau “Orfeusz” című filmjére utalnak. Úgy tűnik, Hamilton asszony Charles Laughton “A vadász éjszakája” című filmjét is kedveli, ami itt visszhangra talál a túlvilági csillagos éjszakában, egy ördögi lovas alakban és egy késsel bánni tudó pszichopatában.