Az eutanázia az orvosi etika egyik legrégebbi kérdését képviseli. Az eredeti hippokratészi eskü tiltja, és a legtöbb vallási hagyomány az ókor óta következetesen ellenzi – kivéve egyébként az abortuszt, amelyet csak a katolikus egyház tiltott be hivatalosan a 19. század közepe óta.

Az eutanázia széleskörű téma, sok dimenzióval. Ebben a cikkben az asszisztált halál kérdésére szorítkozom, amely számomra korunk egyik legégetőbb kérdésének tűnik.

Desmond Tutu, Fokváros emeritus érseke 85. születésnapján a Washington Postban megjelent cikkében ismét felvetette ezt a kérdést. Azt írta:

Felkészültem a halálomra, és világossá tettem, hogy nem kívánom, hogy mindenáron életben tartsanak. Remélem, hogy együttérzéssel bánnak velem, és megengedik, hogy az életút következő szakaszába az általam választott módon lépjek át.”

A segített halál az orvos által segített öngyilkosság (PAS) formáját öltheti. Itt a szenvedő és végstádiumban lévő beteget egy orvos segíti abban, hogy halálos anyaghoz jusson, amelyet a beteg maga vesz be vagy ad be. Ha erre képtelen, az orvos – a beteg kérésére – beadja a halálos anyagot, amely véget vet a beteg életének.

Az utóbbi eljárást “önkéntes aktív eutanáziának” (VAE) is nevezik. Nem foglalkozom az önkéntelen eutanázia kérdésével – amikor a szenvedő beteg életének a kifejezett beleegyezése nélkül vetnek véget -, amely eljárás véleményem szerint etikailag sokkal problematikusabb.

Az eutanázia passzív formája

Az “önkéntes aktív eutanázia” kifejezés azt sugallja, hogy létezik az eutanáziának egy passzív formája is. Passzív abban az értelemben, hogy semmit sem tesznek “aktívan” a beteg megölése érdekében, de semmit sem tesznek a haldoklás folyamatának megakadályozására, és az életfenntartás megszüntetése, amely nyilvánvalóan hiábavaló, megengedett.

Az “aktív” és a “passzív” eutanázia közötti különbségtétel erkölcsi jelentőségét azonban az etikusok egyre inkább megkérdőjelezik. Ennek oka egyszerűen annak az érvelésnek a hitelessége, hogy egy halálos szer beadása “aktív”, de az életfenntartás megszüntetése (például a lélegeztetőgép kikapcsolása) “passzív”. Mindkettő egyértelműen megfigyelhető és leírható cselekvés, és mindkettő a beteg halálának közvetlen oka.

Az orvos által segített öngyilkossággal vagy az önkéntes aktív eutanáziával szembeni ellenállásnak számos oka van. Az emberi életnek minden vallási hagyományban és szinte minden kultúrában tulajdonított érték, például a gyilkosság tilalma olyannyira átható, hogy az a szokásjog, és nem a törvényes jog eleme.

Az orvosi szakma ellenérzései, hogy az emberi élet megmentői helyett “gyilkosoknak” tekintik vagy használják őket, valamint az orvos által segített öngyilkossággal vagy önkéntes aktív eutanáziával való esetleges visszaélésektől való, néha megalapozott félelem további ok. Az ilyen lehetséges visszaélések fő áldozatai a társadalom legkiszolgáltatottabb és legelesettebb tagjai lehetnek: a szegények, a fogyatékkal élők és hasonlók. Azok, akik nem tudják megfizetni a drága egészségügyi intézményekben és intenzív osztályokon való tartós elhelyezést.”

Méltósággal meghalni

Az orvos által támogatott öngyilkosság vagy az önkéntes aktív eutanázia mellett gyakran hangzik el az az érv, hogy mivel az embereknek joguk van méltósággal élni, joguk van méltósággal meghalni is. Egyes egészségügyi állapotok egyszerűen annyira fájdalmasak és szükségtelenül elhúzódnak, hogy meghaladja az orvosi szakma azon képességét, hogy a szenvedést palliatív ellátással enyhítse.

A gyógyíthatatlan végstádiumú szenvedés megfosztja az áldozatokat méltóságuk nagy részétől. Ráadásul az orvosi tudomány és gyakorlat jelenleg az emberi élet példátlan meghosszabbítására képes. Ez olyan meghosszabbítás lehet, amely túl gyakran a szükségtelen és értelmetlen szenvedés egyidejű meghosszabbítását eredményezi.

Nagyon nagy nyomás nehezedik mind a családokra, mind az egészségügyi rendszerre, hogy időt és igen költséges erőforrásokat fordítsanak olyan betegekre, akiknek alig vagy egyáltalán nincs esélyük a gyógyulásra, és visszavonhatatlanul a halálra vannak ítélve. Az érvelés szerint nem embertelen vagy tiszteletlenség segíteni az ilyen betegeknek – különösen, ha egyértelműen és ismételten ezt kérik -, hogy véget vessenek életüknek.

Én személy szerint sokkal inkább a PAS és a VAE melletti álláspontot támogatom, bár az ellenérvek felvetnek olyan kérdéseket, amelyekkel foglalkozni kell. E kérdések többsége (például a kiszolgáltatott betegek kizsákmányolásának veszélye) véleményem szerint kielégítően kezelhető szabályozással.

Az asszisztált öngyilkosság mellett szóló érv

Az orvos által támogatott öngyilkosság vagy az önkéntes aktív eutanázia mellett szóló legmeggyőzőbb érv az öngyilkosság elkövetése mellett szóló érv egy demokráciában. Az öngyilkossághoz való jog, ami engem illet, egyszerűen egyike azoknak az áraknak, amelyeket egy demokrácia polgáraiként hajlandók vagyunk megfizetni.

Nekünk nincs jogunk, és nem is játszunk érzékelhető szerepet a létezésben. De jogunk van eldönteni, hogy meddig maradunk a létezésben. az, hogy jogunk van az öngyilkossághoz, nem jelenti azt, hogy mindig (erkölcsileg) helyes ezt a jogot végrehajtani.

Nehéz megtagadni egy 85 éves, végstádiumban lévő hasnyálmirigyrákban szenvedő, és szinte semmilyen családtagja és barátja nem maradt, 85 éves ember jogát arra, hogy öngyilkosságot kövessen el, vagy halálsegélyt kérjen. Ebben az esetben mindkettőhöz joga van, és akkor járna el helyesen, ha élne ezzel a jogával.

Vessük ezt össze egy 40 éves férfi helyzetével, aki férj és három kisgyermek apja, aki céges pénzeket sikkasztott, és most a bíróságon kell szembenéznie a zenével. Neki is joga van öngyilkosságot elkövetni. De azt állítom, hogy erkölcsileg nem lenne helyes, ha ezt megtenné, tekintettel a családjára gyakorolt szörnyű következményekre. Az, hogy van egy jogunk, nem jelenti azt, hogy mindig helyes végrehajtani ezt a jogot.

Az orvos által támogatott öngyilkosság vagy az önkéntes aktív eutanázia mellett szóló érvelésem tehát az öngyilkossághoz való jogon alapul, amely szerintem alapvető fontosságú a demokráciában.

Tegyük fel egy cselekvőképes személy esetét, aki halálos beteg, aki a következő hat hónapon belül meg fog halni, és nincs kilátás az enyhülésre vagy gyógyulásra. Ez a személy elviselhetetlenül szenved és/vagy gyógyíthatatlanul szenved, gyakran azért, mert visszafordíthatatlanul függ az életfenntartó berendezésektől. Ez a beteg ismételten, mondjuk hetente legalább kétszer kéri életének befejezését. Meggyőződésem, hogy az orvos által támogatott öngyilkosság vagy önkéntes aktív eutanázia végrehajtása ebben a helyzetben nemcsak humánus és tiszteletteljes, hanem erkölcsileg is indokolt.

Az orvosi hivatás elsődleges feladata nem az élet meghosszabbítása vagy az egészség elősegítése, hanem a szenvedés enyhítése. Jogunk van ahhoz, hogy méltósággal haljunk meg, és az orvosi szakmának kötelessége ebben segíteni.”