Ezt a drámát a maga műfajában egy kis gyöngyszemnek tartom. Nincs borzasztóan eseménydús cselekménye, nincs nagy, világrengető igazság, ami az utolsó epizódban derülne ki, nincs emlékezetvesztés, születési titok vagy időugrás – bocsánat, nem tehetek róla.
Egy hétköznapi történetet mesél el üdítően modern módon, anélkül, hogy lemondana azokról az elemekről, amiket óhatatlanul a k-drámákhoz társítunk és tesznek azokká a sorozatokká, amikre mindannyian rákattantunk: valamiféle szerelmi háromszög vagy négyszög, különböző természetű szerelmi akadályok, szülők, akik beleavatkoznak, de anélkül, hogy teljesen ésszerűtlenek vagy ebből az univerzumból való gonoszok lennének, és egy vállalati mellékszál.
Nem nevezném ezt romantikus vígjátéknak. Szerintem inkább életdráma. Van benne persze romantika, és van benne érett, okos humor is, de mindkét aspektus adagolva van az elbeszélés során, nyugodt és mégis nagyon hatásos módon. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az I do, I do nem neked való, ha egy tipikus romkomot keresel. A tempó egyeseket elriaszthat, mások pedig érdektelennek vagy ellentmondásosnak találhatják a felvetett témákat.
Nekem azért tetszett, mert különböző nézőpontokat kínál a nézőnek olyan témákról, amelyek a való életben nagyon gyakoriak, és a koreai drámák világában nem annyira gyakoriak; nincs benne ítélkezés, egyik álláspontot sem mutatják jobbnak a másiknál. Rajtad múlik, hogy mit tennél és hogyan reagálnál egy hasonló helyzetben.”
Egy életdráma csak akkor sikeres, ha a karakterek jól körvonalazódnak. És ez az igazi erőssége az I do, I do-nak. Magam is meglepődtem, hogy milyen fokozatosan és mégis hevesen kötődtem néhány szereplőhöz, főleg a két főszereplőhöz. Mindkettőjüket olyan jól ábrázolták, hogy végül úgy azonosultam velük, hogy egyikükkel sem volt közös vonásuk.
A színészi játék telitalálat. Kim Sun A-t garanciának tartom. Lehet, hogy nem tetszik az összes dráma, amiben játszott, de ez sosem rajta múlt. Olyan hihetően adja bele magát a karakterbe, nem kitalált karaktereket hoz létre, hanem valós személyiségeket. Mindig hihető, soha nem kiszámítható. És hadd tegyem hozzá, milyen csodálatosan kielégítő, amikor végre egy olyan drámában landolsz, ahol van egy intelligens, magabiztos, sikeres női főszereplő, aki nem passzívan fogadja el az eseményeket, hanem meg is valósítja azokat!”
Tae Kang karaktere egy csodálatos reveláció volt számomra. Egy aranyos dolog, aki úgy néz ki, mint egy kiskutya és úgy is viselkedik, ez minden, amiről az elején azt hittem, hogy ő az. Nagyon tévedtem. Rettenetesen szerethető, és a gyermeki lelkesedés és a gondoskodó érettség olyan keveréke, hogy nem tehetek róla, de teljesen magával ragadott. Csodálom a színészt, amiért megragadta a karaktere lényegét, és ilyen imádnivalóan ábrázolta azt.”
A kettőjük közötti kémia is egy munkafolyamat. Az érzéseik nőnek, ahogy a karakterek fejlődnek. Abban a pillanatban leszünk szerelmesek Tae Kangba, amikor Ji An beleszeret, nem előtte. Ezt az aspektust szerettem a legjobban, mivel általában nagyon frusztrál, ha tudok egy igazságot, amiről a szereplők egy dráma háromnegyedén keresztül nem tudnak.
A mellékszereplők normális emberek. Hibáznak, pletykálnak, nevetnek, dühösek. A “vezérigazgató asszony” kivételével – és az ő borzalmas ízlése a figurális művészetben, hadd tegyem hozzá – mindannyiukat kedveltem. Mindenkinek megvan a maga íve és szerepe ebben a történetben. Nem csak azért dobták be őket, hogy kitöltsék az üres helyeket.
A zene nem felejthetetlen, de be kell vallanom, hogy a főtéma addiktív és az instrumentális darabok nagyon jól megválasztottak.
Ez nem az a dráma, amit rohannék újra megnézni, amint befejeződik a sugárzása. Viszont sok finom, elgondolkodtató és megható pillanata van, amibe a jövőben szívesen elmerülök újra. Ajánlom ezt a drámát mindenkinek, aki szereti a szolid, modern forgatókönyvet, a szokatlanul hihető karaktereket és a nem szűkszavú cselekményt.