Név: Hyaenodon(Hiénafog).
Fonetikai: High-ee-no-don.
Név: Hyaenodon(Hiénafog).
Név: Hyaenodon(Hiénafog): Gyakran Joseph Leidynek tulajdonítják, Laizerand Parieu 1838-ban nevezte el a típusfajt.
Szinonimák: Alloeodectes, Neohyaenodon,Pseudopterodon.
Classification: Chordata, Mammalia, Creodonta,Hyaenodontidae.
Fajok: bavaricus, H. brevirostris, H. chunkhtensis, H.cayluxi, H. crucians, H. eminus, H. exicuus, H.gigas, H. horridus, H. incertus, H. horridus, H. incertus, H. exicuus, H.gigas.megaloides, H.microdon, H. milloquensis, H. mongoliensis, H. montanus,H. mustelinus, H. pervagus, H. pumilus, H. raineyi, H.venturae,H. vetus, H. weilini, H. yuanchensis.
Diet: Húsevő.
Méret: A legnagyobb faj (H. gigas)valamivel több mint 3 méter hosszú és körülbelül 110 centiméter magas a vállánál.A legkisebb faj (H. microdon)sokkal kisebb, körülbelül negyven-ötven centiméter hosszú.
Közismert előfordulási helyek: Észak-Amerikából, Ázsiából, Afrikából és Európából ismert fajok: Késő eocéntől a korai miocénig.
Fosszilis képviselet:

Bár a Hyaenodon fordítása “hiénafog”, az egyetlen hasonlóság a Hyaenodon és a hiénák között az, hogy mindketten emlősök, és mindketten húst esznek. Ezen túlmenően teljesen különböző állatok: a hiénák inkább a macskákkal állnak közelebbi rokonságban, a Hyaenodon pedig valójában egy kreodont, egy rég kihalt emlőscsoport, amely nem élte túl a miocént.
A Hyaenodon volt korának csúcsragadozója, és a nagyobb formák uralták a tájakat az oligocén időszakokban. A siker kulcsa a nagy fej volt, amely a mai állatokhoz képest túl nagynak tűnik ahhoz, hogy elférjen a testén. Az elülső hátcsigolyák idegcsigolyái megnagyobbodtak, hogy nagyobb felületet biztosítsanak a nyakizmok rögzítéséhez, amelyek elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a megnövekedett koponyát.
A koponya maga is rendelkezik olyan rögzítésekkel, amelyek lehetővé teszik a hatalmas erejű harapóizmok rögzítését, amelyek lehetővé teszik, hogy az állkapcsok könnyedén összezúzzák a szájukban a preyanimális állatokat. Általában ez azt jelenti, hogy a Hyaenodon az állat fejét vagy nyakát harapdálja. Ennek bizonyítéka a ragadozók koponyáinak összehasonlítása a Dinictis nevű nimravid koponyájával, amelynek koponyáján olyan lyukak vannak, amelyek nagyon hasonlítanak a Hyaenodon fogazatához.Ezenkívül a Hyaenodonhoz tartozónak értelmezett koprolitokban más állatok koponyáinak töredékes részei is megtalálhatók.
A Hyaenodon azonban nem csak az állatok állkapcsában történő összezúzására támaszkodott.Ha a zsákmány már a földön volt, azt meg kellett enni, és ehhez a Hyaenodonnak az állkapcsok hátsó részén speciális vágófogai voltak. Az igazán érdekes dolog ezekkel a fogakkal kapcsolatban az, hogy ahogy az állat öregedett, ezek a vágófogak egymáshoz forogtak.Ez az állandó egymáshoz csiszolás azt jelentette, hogy a Hyaenodon sokkal tovább tartotta meg a fogak vágóélét, mint más húsevőké, és valószínűleg emiatt hosszabb volt a várható élettartama. Ez lehetővé tette a Hyaenodon számára azt is, hogy a húst kisebb darabokra szeletelje, ahelyett, hogy nagy darabokat nyelt volna le, ami gyorsabb és hatékonyabb emésztést tesz lehetővé.Ez nagyon egyszerűen azzal a ténnyel magyarázható, hogy a kisebb darabok nagyobb felületet tettek ki a gyomorban lévő emésztő savaknak, mintha egyetlen nagy darab lett volna. Egy modern analógia szerint a vegyészek, akik egy szilárd anyagot oldatba helyeznek, szinte mindig a szilárd anyag porított formáját használják éppen ezért.
A szeletelőfogak, amelyek az evés során a legtöbb munkát végezték, a száj hátsó részén helyezkedtek el, ahol közelebb voltak az állkapocscsontok artikulációs pontjához.Ez valójában egy nagyon gyakori terület a tényleges evőfogak elhelyezésére, mert közelebb helyezi őket az állkapocs mechanizmusának forgáspontjához, ami lehetővé teszi, hogy sokkal nagyobb erő összpontosuljon ezeken a fogakon keresztül. Ez az oka annak is, hogy a száj elülső részén lévő fogak formásabbak egy darab étel leharapásához, míg a laposabb moláris fogak, amelyeket az étel tényleges megrágására használunk, hátrébb vannak.
A táplálék szájban való hosszabb ideig tartó feldolgozása azt jelentette, hogy a Hyaenodon nem tudott volna a száján keresztül lélegezni, miközben tele volt azzal, amit éppen megölt. De a Hyaenodonnak volt egy nagyon egyszerű adaptációja ennek kezelésére, és ez egy csontos szájpadlás volt, amely jóval túlnyúlt a felső állkapocs hátsó fogain. Ez támogatta az orrjáratokat, így azok továbbra is szállították a levegőt a tüdőbe és a tüdőből, még akkor is, amikor a száj egyébként el volt zárva.
A Hyaenodon számára minden érzékszerve közül a szaglás tűnt a legfontosabbnak a CAT-felvételek alapján, amelyek egy jól fejlett szaglógumót mutatnak. Ha hozzávesszük a nagyobb koponyát, amely arányosan nagyobb felületű orrnyílást jelentett, mint egy kisebb koponyájú állaté, akkor ésszerű, hogy a Hyaenodon szaglással követte a prédákat, esetleg azonosította, hogy melyik állat volt betegebb és gyengébb a többinél.
Mégis vannak fosszilis bizonyítékok arra, hogy a Hyaenodon nem csak véletlenszerűen járta a vidéket egy szag felfogásának reményében. Egy olyan fosszilis lelőhelyet találtak, amely egykor víznyelő volt, és amely nagyszámú növényevő, valamint Hyaenodon maradványt tartalmaz.Bár ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a Hyaenodon csak ivott, a világ más részein, például Afrikában megfigyelték, hogy a ragadozók zsákmányszerzés közben gyakran látogatták a víznyelőket.Ez egyszerű, de egyben nagyon intelligens viselkedés, mivel értelmetlen energiát fordítani arra az esélyre, hogy a zsákmányt egy víznyelőtől távolabb találják meg, amikor a helyben maradással tudod, hogy a zsákmánynak végül hozzád kell jönnie, hogy inni tudjon.
Ezeken a helyeken tartózkodva a Hyaenodon megvárta volna, hogy a célpontja letelepedjen és igyon. Ha nem volt résen, a Hyaenodon kirohanhatott volna az aljnövényzetből, és mielőtt a préda reagálni tudott volna, a zúzós állkapcsok a préda fejére szorultak, hogy gyors gyilkosságot hajtsanak végre.További fosszilis bizonyítékok számos más állatról, a kis oreodonttól kezdve az orrszarvúakon és tevéken át egészen az olyan primitív lovakig, mint a Mesohippuss, mutatják, hogy a Hyaenodon táplálkozott belőlük, ami arra utal, hogy ez a ragadozó nem volt különösebben válogatós abban, hogy mire vadászott.
Mint oly sok kainozoikus ragadozó, úgy tűnik, a Hyaenodon is inkább az éghajlatváltozás hatásainak, mint egy fajkihalási eseménynek esett áldozatul.A miocén időszak előrehaladtával a világ éghajlata szárazabbá vált a globális lehűlés következtében, ami a tengerszint csökkenését is eredményezte. A szárazföldön az erdők és a bozótosok helyét hatalmas kiterjedésű füves területek vették át, amelyeket sok növényevő állat, például az oreodonták nem tudtak megenni, ami azt jelenti, hogy az oreodonták, amelyek az egyik leggyakoribb állatok közé tartoztak, eltűntek az étlapról.Ráadásul más növényevő állatok is kezdtek nagyobbra nőni, hosszabb lábakkal, hogy jobban megbirkózzanak ezzel az újfajta környezettel. Így azok az állattípusok, amelyekre a Hyaenodon korábban zsákmányolt, mint például a lovak és a tevék, túl gyorsak lettek a Hyaenodon számára, hogy elkapják őket, és a jelentősen csökkent fedezék miatt a Hyaenodon nem tudott lesből leselkedő taktikát alkalmazni a zsákmány felderítésére.
Az utolsó esemény, amely a Hyaenodon pusztulását befejezte, az új ragadozók, például a szakállas kutyák megjelenése volt, és bár ezeket gyakrabban hozzák összefüggésbe az óvilággal (például Ázsia, Európa, Afrika), képesek voltak elterjedni Észak-Amerikában a Bering-földhídon keresztül, amelyet a fent említett csökkenő tengerszint hozott létre. E csoport leghíresebb tagja az Amphicyon, de ezek az új ragadozók mind alkalmasabbak voltak a nyílt terepen való vadászatra, valamint nagyobb és erősebb testtel rendelkeztek.A Hyaenodon nem tudott versenyezni ezekkel az új vadászokkal, és hamarosan alárendelt helyzetbe került velük szemben. Mivel már nem volt képes a saját táplálékát megölni, vagy akár az erősebb medvebocsok zsákmányát felkutatni, a Hyaenodon ebben a szakaszban már csak kölcsönzött időből élt.

További olvasmány
– A délnyugati Dél-Dakota miocén Wounded Knee faunájának áttekintése. – Bulletin of the Los Angeles County Museum of Natural History,Science 8:165-82. – J. R. Macdonald – 1970.
– Paleobiology of North American Hyaenodon (Mammalia, Creodonta). -Contributions to Vertebrate Evolution 1:1-134. – J. S. Mellet – 1997.
– Hyaenodon venturae (Hyaenodontidae, Creodonta, Mammalia) from theearly Chadronian (latest Eocene) of Wyoming. – American Geological Institute. – Alexander V. Lavrov & Robert J. Emry – 2004.
– Hyaenodonts and carnivorans from the early Oligocene to early Mioceneof the Xianshuihe Formation, Lanzhou Basin, Gansu Province, China. -Paleontologica Electronica 8(1):1-14. – X. Wang, Z. Qiu & B.Wang – 2005.
– Differences in the tooth eruption sequence in Hyaenodon (‘Creodonta’:Mammalia) and implications for the systematics of the genus. – Journalof Vertebrate Paleontology 31(1) – Katharina Bastl, Michael Morlo,Doris Nagel & Elmer Heizmann – 2011.
– First evidence of the tooth eruption sequence of the upper jaw inHyaenodon (Hyaenodontidae, Mammalia) and new information on theontogenetic development of its dentition. – PaläontologischeZeitschrift – Katharina Bastl & Doris Nagel – 2013.
– Új anyag a kis hyenodonokról (Hyaenodontinae, Creodonta) Mongólia paleogénjéből. – Paleontological Journal. 53 (4) – A. V. Lavrov-2019.

—————————————————————————-

Véletlenszerű kedvencek

.