1.4 Halliszt és olaj

A hallisztet kis, nyílt tengeri halakból, például menhadenből, heringből, szardellából és szardíniából készítik. A kis halakat porrá zúzzák, és az olajat és a vizet kipréselik belőlük. A maradék szilárd anyagot megfőzik és lisztté porítják. A maradék folyadékból a vizet leválasztják, hogy a hallisztgyártás melléktermékeként halolajat nyerjenek.

A halliszt és az olaj hozama fajonként változik (Shepherd et al., 2005). Azonban 2008-ban átlagosan 4,56 kg élő halból 1 kg hallisztet nyertek (www.seafish.org). A teljes halliszttermelés 2008-ban 4,82 millió tonna volt, amelyből melléktermékként 1,02 millió tonna halolaj keletkezett. A halliszt-halolaj arányt 4,56-tal megszorozva az derül ki, hogy 1 kg halolaj előállításához körülbelül 21,5 kg élő halra van szükség.

A halfeldolgozási hulladékokból állati takarmányokban felhasználható belsőségliszt és olaj készíthető. 2008-ban 1,23 millió tonna belsőséglisztet állítottak elő. Feltételezve, hogy a belsőségliszt és a belsőségolaj aránya hasonló az élő halakéhoz, melléktermékként körülbelül 0,26 millió tonna belsőségolaj keletkezhetett.

A halliszt és -olaj globális termelését az 1960-as évek eleje óta az 1.3. ábra mutatja be. Ezekből az adatokból kiderül, hogy a többi fogott halászathoz hasonlóan a jövőben sem várható a halliszt- és olajtermelés jelentős növekedése.

1.3. ábra. A halliszt és a halolaj éves termelése: 1962-2009.

www.iffo.net.

A hallisztet azért használják az állati takarmányokban, mert magas a fehérjekoncentrációja, emellett jó kalcium-, foszfor- és egyéb ásványi anyagforrás. A halliszt különösen népszerű az akvakultúra-takarmányokban, mivel magas fehérjetartalma és kiváló aminosav-egyensúlya miatt a vízi állatok számára. Bár a növényi olaj felhasználható az akvakultúra-takarmányokban, a főként növényi olajat tartalmazó takarmányt kapó halakról egyes kutatók kimutatták, hogy az omega-3:omega-6 zsírsavak aránya alacsonyabb, mint a vadon fogott halakban (Bell et al., 2001; Alasalvar et al., 2002; Lenas és Nathanailides, 2011). Meg kell említeni, hogy ezt a nézetet nem minden hatóság vallja (Hardy, 2003), mivel a halak profilját befolyásolják az elfogyasztott olajok, amelyeket a takarmány gyártója ellenőriz. Mindazonáltal a magas omega-3 és omega-6 zsírsav arányról úgy vélik, hogy az emberekben egészségügyi előnyökkel jár, mivel véd a szív- és érrendszeri betegségekkel szemben (Adarme-Vega et al., 2012), és népszerű, hogy az akvakultúra-takarmányokba halolajat tesznek.

Az akvakultúra-ipar további növekedésének egyik fő szűk keresztmetszete lehet a jövőben a halliszt és az olaj rendelkezésre állása. Hasonló szűk keresztmetszet következett be más állattenyésztési rendszerek esetében is, amelyekben kezdetben a hallisztre és az olajra támaszkodtak a teljes takarmányadag biztosítása érdekében. A tápanyagszükségletek meghatározásával és számszerűsítésével alternatívákat dolgoztak ki. A globális baromfiipar példáján szemléltetve, a baromfi az évi mintegy 5%-os növekedése ellenére csökkentette a halliszt teljes felhasználását (Delgado et al., 2003).

Az akvakultúra-takarmányok halliszt- és olajtartalmának csökkentésére jelenleg nagy erőfeszítéseket tesznek. Ezek az erőfeszítések a növényi lisztek és olajok, az állati feldolgozási hulladékok, valamint a hal belsőségek lisztjének és olajának felhasználására irányulnak. Törekvés van arra is, hogy új omega-3 zsírsavforrásokat találjanak a takarmányok számára, mint például a genetikailag módosított olajos magvak (Miller et al., 2008) és a dokozahexaénsavban (DHA) és eikozapentaénsavban (EPA) gazdag algák tömeges előállítása (Adarme-Vega et al., 2012). Emellett jelentős kutatások folytak az FCR-t csökkentő takarmányozási gyakorlatokkal kapcsolatban, mivel az FCR csökkentése alacsonyabb termelési egységenkénti halliszt- és halolajszükségletet eredményez.

A jobb takarmányokkal és takarmányozási gyakorlatokkal kapcsolatos kutatások eredményesek voltak. Naylor et al. (2009) szerint 1995 és 2007 között a főbb fajok átlagos FCR-értéke 1,95-ről 1,75-re csökkent, a halliszt bevonása 25,5%-ról 14%-ra, a halolaj bevonása pedig 7,5%-ról 4,4%-ra csökkent. E kedvező eredmények ellenére az akvakultúra-takarmányokban felhasznált halliszt és -olaj teljes mennyisége nőtt ebben az időszakban a takarmányalapú akvakultúra hatalmas növekedése miatt.

2011-ben 23,2 millió tonna halat fogtak ki nem élelmezési célokra, főként halliszt és halolaj előállítására. A 2011. évi 63,6 millió tonnás teljes akvakultúra-termeléshez képest a tengeri halak nagymértékű felhasználása nem tűnik úgy, hogy az akvakultúra a nyílt tengeri halászatból származó hallisztet és halolajat nem hatékonyan használja fel. Az eNGO-k azonban úgy vélik, hogy a takarmányok nagy mennyiségű halliszt- és halolajigénye az akvakultúra talán legsúlyosabb negatív hatása az erőforrás-felhasználásra, a környezetre és a társadalomra (Boyd és McNevin, 2015). Ráadásul, ellentétben azzal a vélekedéssel, hogy a halliszt és olaj előállítására szánt halakat nem emberi fogyasztásra használják fel, Alder et al. (2008) azt állította, hogy 1961 óta a nyílt tengeri halászatból kirakodott halak mintegy 10-20%-a valóban emberi fogyasztásra szolgál.

Az akvakultúra-iparban dolgozók is felismerik, hogy a halliszt- és olajkészleteket a túlzott kiaknázás veszélye fenyegeti. Ez a halliszt és az olaj hiányához vezetne, de a tengeri ökoszisztémákat is felborítaná, mivel a kis nyílt tengeri halak számos nagyobb húsevő halfaj táplálékául szolgálnak.

A halliszt- és olajhalászat a globális fogási halászat része, és a globális akvakultúra-termelés hozzáadódik a fogási halászati termeléshez, hogy megkapjuk a teljes globális halászati termelést. Naylor et al. (2000, 2009) szerint, ha az akvakultúra-takarmányokban szereplő halliszt és -olaj mennyisége nagyobb mennyiségű élő halat igényel, mint a takarmányokban való felhasználásából adódóan előállított élő víziállatok mennyisége, akkor az akvakultúra csökkenti a világ haltermelését. A FIFO-arányt (fish in fish out) a nem kormányzati szervezetek gyakran használják mutatószámként a fenntartható akvakultúráról szóló vitákban. Az 1,0 feletti FIFO-arány azt jelzi, hogy a takarmányban lévő halliszt és halolaj előállításához felhasznált élő halak mennyisége meghaladta az adott esetben az akvakultúra termelését. Az eNGO-k úgy vélik, hogy az akvakultúra-ágazatnak törekednie kell a FIFO-arány csökkentésére, és különösen kritikusan viszonyulnak azokhoz az akvakultúra-típusokhoz vagy akvakultúra-létesítményekhez, amelyek FIFO-aránya meghaladja az 1,0-ás értéket. A FIFO-arány csökkentése sikerrel járt; a lazac, a pisztráng, az angolna, a tengeri halak és a garnélarák átlagos FIFO-aránya az 1995-ös 4,7-ről 2006-ra 3,1-re csökkent (Tacon és Metian, 2008). Természetesen számos jelentős akvakultúra-faj esetében a FIFO-arány jellemzően 1,0 alatt van: Kínai ponty, 0,2; tejeshal, 0,2; tilápia, 0,4; harcsa, 0,5; édesvízi rákfélék, 0,6 (Tacon és Metian, 2008).

A takarmányalapú akvakultúra-termelés mennyisége körülbelül 19,7 millió tonna lehet. Ezt a mennyiséget úgy becsülték meg, hogy a 2012-ben 34,4 millió tonnás globális akvakultúra-takarmánytermelést elosztották az 1,75-ös átlagos FCR-rel. A halliszt 63%-át és a halolaj 81%-át használják fel az akvakultúra-tápokban. Mivel a halolaj a hallisztgyártás mellékterméke, és a halolajhozam kisebb, mint a halliszthozam, ésszerűnek tűnik a FIFO-arányt a halolajra alapozni. A halolajtermelés körülbelül 1,02 millió tonna volt; az akvakultúra felhasználása körülbelül 0,83 millió tonna. Az egy kg halolajra jutó 21,5 kg élőhal-átváltás mellett 17,8 millió tonna élőhalat használtak fel az akvakultúra-takarmányokba szánt halolaj előállítására. A FIFO-aránynak 0,90 körül kellene lennie a takarmányalapú akvakultúra esetében.

A fenti bekezdés azt sugallja, hogy a takarmányalapú akvakultúra valójában nem járul hozzá nagymértékben a világ teljes halászati termeléséhez. A természetben azonban egy húsevő halfaj egységnyi súlyának előállításához jelentős mennyiségű élő halra van szükség. Lindeman (1942) alkotta meg a 10%-os trófatranszfer törvényét, ami azt jelenti, hogy az egyik trófaszint biomasszájának egy másik trófaszint biomasszájává történő átalakításának ökológiai hatékonysága körülbelül 10% – ez a koncepció ma is használatos. Így Tacon és Metian (2008) becslése, miszerint a takarmányalapú akvakultúrában a főbb fajok FIFO-aránya 3,1, arra utal, hogy a takarmány és az akvakultúra-állatok közötti átvitel halalapú részének ökológiai hatékonysága körülbelül 32,2%, nem pedig 10%, mint a természetben. Ez azért lehetséges, mert az akvakultúra-takarmány nagy része még a húsevő fajok esetében is növényi alapú termékekből áll.

A takarmányalapú akvakultúra nagy mennyiségű, általában emberi fogyasztásra nem használt halászati terméket is ehető halászati termékké alakít át – vagyis növeli a világ élelmiszertermelését. Anélkül, hogy csökkenteni próbálnánk azt a tényt, hogy az akvakultúra a világ hallisztjének és -olajának nagy részét felhasználja, nem szabad elfelejteni, hogy a megtérülés valójában nagyobb, mint amire a FIFO-arányból következtetni lehetne.