Grimm-törvény, az indoeurópai nyelvek kapcsolatainak elve, amelyet először Jakob Grimm fogalmazott meg 1822-ben, és a 20. századi nyelvészek folyamatos érdeklődésének és vizsgálatának tárgya. Azt mutatja, hogy egy folyamat – a mássalhangzók csoportokban történő szabályos eltolódása – egyszer az angol és a többi németalföldi nyelv kialakulásában, kétszer pedig a németben és a többi magasfelnémet nyelvben zajlott le. Az első hangeltolódás, amely mind az angolt, mind a németet érintette, az ókori vagy klasszikus indoeurópai nyelvekben (szanszkrit, görög, latin) dokumentált korai hangtani pozíciókból a németalföldi nyelvekben, köztük az angolban ma is megfigyelhető hangtani pozíciókba történt; a második hangeltolódás csak a magas német nyelveket, pl. a standard németet érintette. Grimm törvénye azt mutatja, hogy a klasszikus hangnélküli megállók (k,t,p) az angolban hangnélküli aspiránsokká (h,th,f ), a németben pedig médiumokká (h,d,f ) váltak, pl. a latin pater, angol father, német Vater kezdőhangjai, és a latin frater, angol brother, német Bruder középhangjai. Az is kiderül, hogy a klasszikus aspiráció nélküli hangalakú hangalakok (g,d,b) az angolban hangalak nélküli hangalakokká (k,t,p), a németben pedig hangalak nélküli aspirációkká (kh,ts,f) váltak, pl, a latin decem, az angol ten, a német zehn kezdőhangjai, és hogy a klasszikus aspirált hangalakú hangalakok (gh,dh,bh) az angolban aspirálatlan hangalakú hangalakokká (g,d,b), a németben pedig hang nélküli hangalakokká (k,t,p) váltak, pl. a szanszkrit dhar, az angol draw, a német tragen kezdőhangjai.