Grant Green 1931. június 6-án született St. Louisban, az általános iskolában gitározó édesapjától tanulta hangszerét, és tizenhárom éves korában már hivatásszerűen játszott egy gospel együttesben. Fellépéseket vállalt szülővárosában és az IL-i East St. Louisban, amíg 1960-ban Lou Donaldson javaslatára New Yorkba költözött. Green egy Down Beat interjúban elmondta Dan Morgensternnek: “Az első dolog, amit megtanultam játszani, a boogie-woogie volt. Aztán rengeteg rock & rollt kellett játszanom. Az egész amúgy is blues.”
Az R&B-ben szerzett széleskörű alapjai a bebop és az egyszerűség olyan elsajátításával párosultak, amely a kifejezőkészséget a technikai tudás elé helyezte. Green kiváló blues-interpretátor volt, és későbbi anyaga túlnyomórészt blues és R&B volt, bár csodálatos ballada- és standard szólista is volt. Különös tisztelője volt Charlie Parkernek, és frazeálása gyakran tükrözte ezt. Green az ’50-es években Jimmy Forresttel, Harry Edisonnal és Lou Donaldsonnal játszott.
Sok orgonistával is együttműködött, köztük Brother Jack McDuff, Sam Lazar, Baby Face Willette, Gloria Coleman, Big John Patton és Larry Young. A hatvanas évek elején mind az orgona-gitár-dob kombókban való gördülékeny, ízléses játéka, mind a Blue Note-nál való egyéb fellépései sztárrá tették Greent, bár ritkán kapta meg a kritikusoktól azt a tiszteletet, amit más játékosok kaptak. A 60-as évek közepén egy időre eltűnt a színről, de a 60-as évek végén és a 70-es években erősen visszatért. Green játszott Stanley Turrentine-nel, Dave Bailey-vel, Yusef Lateef-fel, Joe Henderson-nal, Hank Mobley-val, Herbie Hancock-kal, McCoy Tynerrel és Elvin Jones-szal.
Szomorú, hogy drogproblémák megszakították karrierjét a ’60-as években, és kétségtelenül hozzájárultak a ’70-es évek végén elszenvedett betegségéhez. Green 1978-ban kórházba került, és egy évvel később meghalt. Pályafutása végéhez közeledő néhány meglehetősen egyenetlen LP-je ellenére munkásságának nagy része csodálatos soul-jazz, bebop és blues.
Az életében súlyosan alulértékelt Grant Green a jazzgitározás egyik nagy, meg nem énekelt hőse. Stanley Turrentine-hoz hasonlóan ő is hajlamos kimaradni a könyvekből. Bár Charlie Christiant és Jimmy Raneyt említi hatásként, Green mindig azt állította, hogy ő a kürtösökre (Charlie Parkerre és Miles Davisre) hallgatott, és nem más gitárosokra, és ez meg is látszik rajta. Egyetlen más játékosnak sincs ilyen egyhangú vonalvezetése (kerüli az akkordjátékot). Green játékában nagyon kevés az intellektuális elem, technikája mindig a zene szolgálatában áll. És ez a zene, egyszerűen és világosan, az, ami Green-t egyedivé teszi.
Green játéka azonnal felismerhető – talán jobban, mint bármely más gitárosé. Greent szinte szisztematikusan figyelmen kívül hagyták a hűvös oldalra hajló jazzrajongók, és csak mostanában kezdték el értékelni hihetetlen muzikalitását. Talán még egyetlen gitáros sem kezelte olyan zseniálisan a standardeket és balladákat, mint Grant Green. A Mosaic, az ország elsőszámú jazz-újrakiadója egy csodálatos gyűjteményt adott ki The Complete Blue Note Recordings with Sonny Clark címmel, amely a 60-as évek eleji Green-albumokat és eddig kiadatlan számokat tartalmaz. Green munkásságának néhány legszebb példája megtalálható rajta. ~ Michael Erlewine és Ron Wynn