A szirén szárnyas lény volt, női testtel, madárlábakkal és madárkarokkal. Magasan ült a virágos hegycsúcsokon, ahol őrködött és védte Perszephoné istennőt, Zeusz és Démétér lányát. Az Olümposz-hegy tetejéről a Szirén istenként szárnyalt. Egy meleg, édes tavaszi napfordulón Perszephoné ártatlanul elkóborolt egy virágmezőn. Egy bizonyos virág, egy varázslatos, izzó virág felkeltette az érdeklődését, ezért mindkét kezét kinyújtotta. A föld megremegett alatta, és egy nagy üreggé nyílt. A zuhanástól megzavarodott Perszephoné csak akkor vette észre Hádészt, az alvilág istenét, amikor az már rajta volt. Sikolyai visszhangzottak, amikor Hádész visszahúzta őt az Alvilágba, ahol feleségül akarta venni.

A Szirén nem teljesítette esküdt kötelességét, hogy megvédje Perszephonét. Demeter istennő megfosztotta szárnyaitól, és az Olümposz hegyéről egy apró szigetre száműzte Szicília partjainál. Addig maradt a földön, amíg meg nem találta Perszephonét, és biztonságban haza nem vitte.

Ez most a Szirének útja. El kell merészkednie az alvilágba, és el kell hoznia Perszephonét Hádészból. Rémülten és egyedül, mint egy vágyakozás, a tengerek felé csábította, hívta a lelkét. Amint elérte a part sziklás szirtjeit, a bőrére csapódó hullámok párafelhője felfedte új húsának csillogását, egy vízi szirén pikkelyeit és uszonyait. Hamarosan felfedezi újonnan szerzett képességeit, ahogy útnak indul. A szirén megtanulja, hogy amikor énekel, ellenállhatatlan a halandó férfiak számára. Képes volt irányítani az elméjüket, és felhasználni őket, hogy sereget építsen belőlük. A kihívás nem hasonlított semmihez, amivel eddig szembenézett. Egyedül és a múltjától kísérve, ha esélye akart lenni a sikerre, akkor a saját önpusztítása felé kellett mennie. Végül is, bárki, aki valaha is szembeszállt az Alvilág Istenével, soha nem tért vissza…