ElterjedésSzerkesztés
Bár Észak-Amerika és Európa a kréta végére elvált egymástól, valahol még mindig léteznie kellett egy szárazföldi határnak. Ennek oka, hogy az európai és az észak-amerikai Diatrymák nagyon hasonlóak voltak. A paleocénben és eocénben más madár- és emlősfajok is előfordulnak az Atlanti-óceán (mai) északi részének mindkét partján. Ez azt bizonyítja, hogy Európát és Észak-Amerikát a korai kainozoikum egy részében egykor szárazföld kötötte össze.
PaleoökológiaSzerkesztés
A korabeli környezetben, ahol Gastornis élt, sűrű erdő és nedves vagy száraz szubtrópusi, sőt trópusi éghajlat uralkodott. Észak-Amerika és Európa még meglehetősen közel volt egymáshoz, Grönlandot pedig valószínűleg buja erdők és füves területek borították. A Gastornis őseinek szárazföldi terjedését legfeljebb néhány 100 km-es keskeny szorosok akadályozhatták. Észak-Amerikában a szárazföldek összefüggőek voltak. Az európai elterjedési területük egy szigetvilág volt, az Alpok felépítésével, valamint a paleocén és eocén időszak magas tengerszintjével. Földrajzilag nagyjából hasonló volt a mai Indonéziához.
A Gastornis-t ragadozóként ábrázolták. Egyesek azonban kételkednek abban, hogy a madár elég fürge volt ahhoz, hogy gyorsan mozgó zsákmányt kapjon el, és kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban is, hogy a csőre alkalmas lett volna a ragadozásra. Lehetséges, hogy a Gastornis lesből vadászott, vagy falkavadászati technikát alkalmazott a zsákmány üldözésére vagy lesből való becserkészésére. Ha a Gastornis ragadozó volt, akkor szüksége lett volna valamilyen eszközre, amivel a sűrű erdőben vadászhatott a zsákmányra.
Valamint az is lehet, hogy elsősorban dögevők, mindenevők vagy akár növényevők voltak. A Gastornis nagy csőre alkalmas lehetett a magvak összetörésére és a növényzet letépésére. De túl erősnek tűnik a tisztán vegetáriánus táplálkozáshoz. Függetlenül attól, hogy mit ettek ezek a madarak, a csőrt társadalmi szerepvállalásra is használhatták – a csőr jelenléte minden ismert fosszíliában a szexuális szerepvállalás ellen szól. Ezek az egymásnak ellentmondó hipotézisek, amelyeket a bizonyítékok alapján nem lehet szétválasztani, tisztázatlanná teszik a Gastornis paleobiológiáját.
A kainozoikum hasonló óriásmadarai voltak a dél-amerikai rémmadarak (phorusrhacidák) és az ausztrál mihirungok (Dromornis). Az előbbiek minden bizonnyal ragadozó állatok voltak, és az utóbbiakról is felmerült a gyanú, hogy ragadozók voltak. Másrészt a korunk röpképtelen óriásmadarai, a ratiták növényekkel, kisebb gerincesekkel és gerinctelenekkel táplálkoznak.
A Gastornis a legnagyobb, ha nem a legnagyobb paleogénben élő madarak közé tartozott. Kevés természetes ellenségük és komoly vetélytársuk volt. Ha ezek a hatalmas madarak aktív vadászok voltak, akkor fontos csúcsragadozók lehettek, amelyek az eocén közepéig uralták Észak-Amerika és Európa erdei ökoszisztémáit.
Az eocén közepén Eurázsiában és Észak-Amerikában megjelentek a nagy creodont és mesonychid ragadozók. Ezen új ragadozók megjelenése egybeesik a Gastornis és rokonainak hanyatlásával. Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy az emlős ragadozók egyre inkább hajlamosak voltak falkában vadászni (különösen a hiénaszerű kreodonták). Nem ismerünk olyan madarat, amelynek súlya meghaladta volna a fél tonnát. Talán nem tudtak nagyobb méretre fejlődni. Ha igen, akkor nem tudtak volna versenyezni a puszta tömegükkel, ahogyan az emlősök gyakran képesek erre.