A franciák előtt sokkal nagyobb problémák álltak, mint a britek előtt. A brit gyarmatok alapvetően a tengerhez közeli területeken helyezkedtek el, amelyeken az európai kereskedelem már régóta jelen volt, és amelyek afrikai népei már hozzászoktak ahhoz, hogy a világpiacra termeljenek. A franciáknak Szenegálban volt ilyen gyarmatuk, de onnan hatalmas, távoli és ritkán lakott területekre terjeszkedtek, amelyek hatékony igazgatásához és fejlesztéséhez igen jelentős beruházásokra volt szükség. Nagyjából a francia közvéleménynek lényegesen kevesebb tőkéje volt a tengerentúli befektetésekre, mint a brit közvéleménynek. 1936-ra becslések szerint, míg a nyugat-afrikai brit gyarmatok mintegy 560 millió dollárnyi tőkét vonzottak, addig a francia Nyugat-Afrikában a teljes külső befektetés mindössze mintegy 155 millió dollárt tett ki.
A francia stratégia kezdetben az volt, hogy nyugat-afrikai birodalmát egy szenegáli bázisról, ugyanazon a Szénégal-Niger folyó tengelyen, amely mentén meghódították, nyissa meg és fejlessze. Már 1882-ben megkezdték a két folyó Kayes-nál és Bamakónál (amely a francia Szudán fővárosa lett) lévő hajózási pontokat összekötő vasútvonal építését. Ez a vasútvonal azonban csak 1906-ban készült el, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy a Szénégal folyó torkolatánál fekvő Saint-Louis nem képes modern kikötővé fejlődni, és hogy a Szénégal csak az év három hónapjában alkalmas hajózásra. Ezért először Saint-Louis-tól a Zöld-foki szigetek szélén fekvő Dakar új kikötőjéig épült vasútvonal (1885), majd 1907-24 között közvetlenül Dakartól (1902 óta Nyugat-Afrika francia szövetségi fővárosa) Kayes-ig épült vasútvonal, amely teljesen megkerülte a Sénégal folyót.
A hatékony nyugat-keleti közlekedési rendszer kiépítése a partvidéktől a Niger felső folyásáig így mintegy 42 évig tartott, és az egyetlen nyereséges rész, amely a szenegáli mogyorótermelő területeket szolgálta ki, az volt. 1924 után mintegy 20 év késedelem következett be, mire a ritkán lakott és elszegényedett Francia Szudán reagálni tudott a külvilággal való jobb összeköttetésből származó ösztönzésre. A világpiac számára kifejlesztett egyetlen jelentős termény, amely elviselte a tengerpartra történő szállítás magas költségeit – mintegy 700 mérföldnyi vasútvonalon keresztül -, a gyapot volt, és az is csak az öntözésbe történő további jelentős beruházások után. Végső soron Szudán fő gazdasági szerepe az volt, hogy élelmiszert biztosítson Szenegál számára, amelynek parasztgazdái jövedelmezőbbnek találták, hogy az exportra szánt földimogyoró termesztésére koncentráljanak.
1914-re a francia gazdasági stratégia eltolódott a francia Szudán, Felső-Volta és Niger szárazföldi területeinek megnyitására irányuló elképzelésről a mezőgazdasági termelés ösztönzésére a tengerparti gyarmatokon. Korlátozott mértékben az utat az európai ültetvények járták be, különösen talán Elefántcsontparton. Általában ezeket a gyarmatokat adminisztratív nyomással tették jövedelmezővé, hogy az afrikai gazdákat exportra való termelésre ösztönözzék. Végül, ahogy Szenegál gazdasága nagymértékben a földimogyoró exportjától függött, úgy Francia-Guineáé is a banántól vált függővé (bár a gyarmati időszak legvégén az európai és amerikai tőke megkezdte a jelentős bauxit- és vasérclelőhelyek sikeres kiaknázását), Dahomey és Togo gazdasága pedig (a Németországtól való meghódítása után) a pálmaterméstől vált függővé. A leglátványosabb sikereket Elefántcsontparton érték el, ahol jelentős kávé-, kakaó-, banán- és fakivitel alakult ki. A partvidék megfelelő pontjairól vasutakat építettek, hogy megkönnyítsék e termények kivitelét.
Az 1912-13 és 1956-57 közötti 45 év alatt a franciák nyugat-afrikai birodalmuk külkereskedelmét évi 58 millió dollárról mintegy 600 millió dollárra növelték, aminek következtében a gyarmati közigazgatásuk rendelkezésére álló bevételek évi 8,5 millió dollárról akár 315 millió dollárra is emelkedhettek. (Ezek a számok nem tartalmazzák Togónak azt a részét, amelyet csak 1914-18 után csatoltak a francia birodalomhoz, és amelynek kereskedelme és bevételei az 1950-es évek közepén évente mintegy 24 millió dollárt, illetve 4 millió dollárt tettek ki). Abszolút értékben, a teljes népességhez viszonyítva, amely ugyanebben az időszakban a becslések szerint megduplázódott, és elérte a 19 millió főt, az eredmények nem voltak ilyen látványosak; 1956-57-ben az egy főre jutó külkereskedelem összesen körülbelül 32 dollárt, a kormányzati bevételek pedig körülbelül 17 dollárt tettek ki. A számok jelentőségét a szövetségi rendszer is elhomályosítja, amelyhez Togó kivételével valamennyi gyarmat tartozott, és amelyet szándékosan arra használtak, hogy a gazdagabb gyarmatok segítsék a szegényebbeket. A kereskedelmi és bevételi adatokat nem lehet könnyen lebontani az egyes gyarmatok között. Míg Szenegál és Elefántcsontpart becsült bruttó nemzeti terméke (GNP) egy főre vetítve 180, illetve 160 dollár nagyságrendű volt (az előbbit jelentősen felfújta, hogy a gyarmat birtokolta a szövetségi fővárost), csak Togó (kb. 73 dollár), valamint Francia Guinea és Szudán (kb. 58, illetve 53 dollár) egy főre vetített GNP-je vélhetően meghaladta a 40 dollárt.