Két évvel ezelőtt a Dédnagypapa még egy másik banda volt. A seattle-i kvintett 2017-es bemutatkozó albuma, a Plastic Cough, pont beleilleszkedett az olyan szorongó, csipkelődő rockzenekarok hullámába, mint a Charly Bliss, a Diet Cig, a Dude York és még sokan mások, akik még mindig az indie tájakon bolyonganak. De volt valami az énekes Alex Menne hangjában, tiszta és érzelmes előadásmódjában az olyan laza sorokban, mint az “Always killin’ it”, ami különösen feltűnő volt. De amikor a basszusgitáros és énekes Carrie Goodwin és férje és fő dalszerzője, Pat Goodwin tavaly Seattle-ből Milwaukee-ba költözött, a költözés miatt a zenekar a változásban maradt, amíg megírták második albumukat, a Four of Arrows-t. A 2000 mérföldes távolság miatt a Great Grandpa dalai tágasabbak, népiesebbek és ügyesebbek lettek, és szinte teljesen elvesztették azt a grunge-ot, ami a Plastic Cough-t jellemezte. Egy papírtáblát ragasztottak a stúdió falára, amin ez állt: “Lassan haladj, nagy döntések.”
A Four of Arrows-on a zenekar visszalép, és a megfontoltabb dalszerzésben gyarapodik. A Great Grandpa megőrzi tweemo érzékenységét az olyan dalokban, mint a két refrénes “Mono no Aware” című kislemezdal, amelynek szinte nyúlós pop-rock hangzása, a pátoszról, a halott madarakról és az Alzheimer-kórban elhalványuló nagymamáról szóló sorai, mint egy “élettelen steak abban az üres étkezdében”, a Rilo Kiley legjobbjait idézik. Mindvégig kalandosabb feldolgozásokra támaszkodnak, különösen az “English Garden”-ben, az álmokról és félelmekről szóló dalban, amelyen Pat bendzsón és zongorán játszik, Abby Gunderson pedig hegedűn és csellón. (Mellotronok, szintetizátorok és harmóniumok is szívesen látottak ezen a lemezen.)
Menne éneke – a sok károgás és jajgatás – ezúttal valóban a középpontban van. Az olyan dalok, mint a kirobbanó nyitódal, a “Dark Green Water”, a legjobb Hop Along dalok érzelmi sürgetését hordozzák; Menne ruganyos hangja hasonló erőt és hatást hordoz, mint Frances Quinlané. A “Digger”, a lemez tarot ihletésű középpontja áttöri a maníros indie rock fátyolát, amikor Menne négyszer egymás után azt siratja, hogy “Ezért utállak”.
A Plastic Cough középpontja egy különösen kakofonikus szám, az “Expert Eraser”. A Four of Arrows közjátékát azonban a Death Cab For Cutie 2003-as, Transatlanticism című albumának zongorán rögzített, Pat Goodwin által komponált és játszott “Endling” című zongorás instrumentális darabja adja. Az album nem igazán profitál ebből a hangzásvilágból, csak azért, hogy az érzelmes indie-rock elődökhöz kösse őket, és hogy a hangzásbeli váltásuk összetéveszthetetlen legyen. Sokkal több zongora és sokkal több halál van ezen a lemezen – a “Rosalie” és a “Split Up The Kids”, mindkettő Carrie Goodwin tollából származó dal az öregedés “könyörtelen visszafejlődéséről” szól, illetve arról, hogy a nagyszüleit csak a nagyapja temetésén látta együtt.
Az Arrows legjobb dalai közül négy olyan, amelyeket Menne írt közösen, amelyek az energiát magasan tartják, az ötletek pedig egyszerűek. A “Treat Jar” című dalban, amely nem hangzana rosszul a ’90-es évek alt rádiójában, Menne tőröket énekel a szívbe: “Nem tudok segíteni neked, ha nem tudok segíteni magamon”, és “Minden nehéz ebben az évszakban”. És a “Bloom”, egy eksztatikus szám arról, hogy hagyd, hogy a lelked kivirágozzon, és hogy “elég fiatal vagy ahhoz, hogy megváltozz”, az egyik legerősebb számuk. “Hétvégenként szorongok, amikor úgy érzem, hogy elvesztegetem az időmet” – krónikázik Menne – “De aztán Tom Pettyre gondolok, és arra, hogy 39 évesen írta a legjobb dalait”. Az idő az ő oldalukon áll.
Vásárolja meg: Rough Trade
(A Pitchfork jutalékot kaphat az oldalunkon található partneri linkeken keresztül történő vásárlások után.)