Fletcher Henderson, teljes nevén Fletcher Hamilton Henderson, Jr, eredeti neve James Fletcher Henderson, művésznevén Smack, (született 1897. december 18-án, Cuthbert, Georgia, USA – meghalt 1952. december 29-én, New York City, New York), amerikai hangszerelő, zenekarvezető és zongorista, a big band jazz hangzásának, stílusának és hangszerelésének egyik vezető úttörője.

Henderson középosztálybeli családba született; apja iskolaigazgató, anyja tanár volt, gyermekkorában zongorázni tanult. Nevét (nagyapját Jamesnek, apját Fletcher Hamiltonnak hívták) 1916-ban változtatta meg, amikor beiratkozott az atlantai egyetemre, ahol kémia és matematika szakon végzett. 1920-ban New Yorkba költözött, ahol vegyészként akart dolgozni, miközben diplomát szerzett. Bár talált egy részmunkaidős laboratóriumi állást, azonnal elkezdett zongoristaként dolgozni. Hónapokon belül főállású zenész lett, és W.C. Handy zenei kiadóvállalatánál kezdett dolgozni, mint song plugger (azaz dalok népszerűsítése az előadóknak). 1921-ben zenei faktotumként vállalt állást a Black Swan Recordsnál, az első fekete tulajdonú lemezkiadó cégnél, amelynek kis zenekarokat szervezett, hogy olyan énekesnőket támogasson, mint Ethel Waters. 1921 és 1923 között több mint 150 lemezen zongorázott vezető fekete énekeseknek, majd főállású zenekarvezetői karrierbe kezdett.

Henderson ugyan már gyermekkorától kezdve érdeklődött a zene iránt, a húszas éveiig keveset tudott a jazzről. Zenekara, amely jól bevált New York-i zenészekből állt, eleinte a szokásos tánczenekari zenét játszotta, időnként ragtime és jazzes beütésekkel. A zenekar 1924-ben vált jazz-orientáltabbá, amikor Henderson felvette a fiatal trombitást, Louis Armstrongot. Nagyjából ugyanebben az időben a zenekar zenei vezetője és altszaxofonosa, Don Redman kitalálta azokat a hangszereléseket és hangszereléseket, amelyek a big bandek standardjává váltak. A ritmusszekciót zongora, basszusgitár, gitár és dob alkotta; a trombita-, harsona- és nádszekció pedig a frontvonalat. A hangszereléseket call-and-response módon építették fel (pl. a rézfúvós szekció “hív”, a nádszekció “válaszol”), és sok dallam “riffekre” épült, azaz a dalban ismétlődő, azonosítható zenei szakaszokra. Miután Redman 1927-ben elhagyta a zenekart, Henderson ugyanezt a megközelítést alkalmazta saját feldolgozásaiban.

Henderson kiváló hangszerelő volt, de rossz üzletember. Bár a zenekar jelentős helyszíneken játszott, és hallható volt a rádióban és lemezfelvételeken, pénzügyei gyakran zűrösek voltak, és a zenészek gyakran felmondás nélkül távoztak, hogy más együttesekhez csatlakozzanak. Ennek ellenére sikerült fenntartania zenekarát egészen az 1930-as évek közepéig, amikor is számos feldolgozását eladta Benny Goodmannek, aki ezekkel határozta meg új zenekara hangzását. A “King Porter Stomp”, a “Down South Camp Meetin'”, a “Bugle Call Rag”, a “Sometimes I’m Happy” és a “Wrappin’ It Up” többek között olyan Henderson feldolgozások, amelyek Goodman-slágerekké váltak.

A Goodman-zenekar révén Henderson feldolgozásai a swing-korszak hangzásának mintájává váltak. (Más hangszerelők, köztük Henderson testvére, Horace, szintén hozzájárultak az 1930-as évek big band hangzásához.) Henderson néhány évig Goodmannek hangszerelt, majd 1936-ban rövid életű saját zenekart alapított, amelyben Roy Eldridge, Chu Berry, John Kirby és Sid Catlett is játszott. Ebben az évben Henderson kiadta a “Christopher Columbus” című számot, amely a saját neve alatt megjelent legnagyobb sláger lett. Henderson kevés sikert aratott a későbbi zenekarszervezési kísérleteiben, és az 1940-es évek nagy részét azzal töltötte, hogy Goodmannek, Count Basie-nek és másoknak hangszerelt. 1950-ben szextettet alakított, amely a New York-i Cafe Society házi zenekara lett, de nem sokkal később agyvérzést kapott, és kénytelen volt visszavonulni.