A szuszpenziós animáció alatt az életfolyamatok exogén vagy endogén eszközökkel történő szüneteltetését értjük anélkül, hogy maga az élet megszűnne. A légzés, a szívverés és más önkéntelen funkciók továbbra is előfordulhatnak, de ezek csak mesterséges eszközökkel észlelhetők. Ezért ezt az eljárást a természetben a letargikus állapottal hozták összefüggésbe, amikor az állatok vagy növények egy ideig halottnak tűnnek, de aztán felébredhetnek vagy uralkodhatnak anélkül, hogy bármilyen kárt szenvednének. Ezt különböző összefüggésekben hibernációnak, nyugalmi állapotnak vagy anabiózisnak nevezik (ez utóbbit egyes vízi gerincteleneknél és növényeknél hiányos körülmények között).
2020 júliusában tengerbiológusok arról számoltak be, hogy a szerves anyagokban szegény üledékekben (főként) aerob mikroorganizmusokat találtak, “kvázi szuszpendált életmódban”, akár 101.5 millió évesek, 68,9 méterrel a tengerfenék alatt a Csendes-óceán déli gyűrűjében (SPG) (“az óceán leghalottabb pontja”), és ezek lehetnek a valaha talált leghosszabb életű életformák.
A látszólagos halál vagy az életjelek megszakadásának ez az állapota hasonló lehet a felfüggesztett életműködés orvosi értelmezéséhez. Az életjelek visszanyerése csak akkor lehetséges, ha az agy és más létfontosságú szervek nem szenvednek sejtromlást, nekrózist vagy molekuláris pusztulást, amit elsősorban az oxigénhiány vagy a túlzott hőmérséklet (különösen a magas hőmérséklet) okoz.
Egy-két példát jelentettek és részletesen elemeztek olyan emberekről, akik az élet e látszólagos megszakadásából tértek vissza, ami fél, két, nyolc vagy több órán át tartott, miközben betartották az oxigén és a hőmérséklet e különleges feltételeit, de ezeket az eseteket tudományosan nem tekintik érvényesnek. Az agy oxigén nélkül öt perc elteltével kezd el pusztulni; az idegszövetek azonnal elhalnak, amikor “szomatikus halál” következik be, míg az izmok ez utóbbi feltételt követően egy-két órán keresztül pusztulnak.
Egyes esetekben sikerült sikeres újraélesztést elérni és visszanyerni az életet, többek között altatás, hőguta, áramütés, kábítószer-mérgezés, szívroham vagy szívmegállás, sokk, újszülöttek, agyrázkódás vagy kolera után.
Vélhetően felfüggesztett animációban egy személy technikailag nem halna meg, amennyiben a halálhoz rendkívül közeli környezetben képes lenne megőrizni a minimális feltételeket, és visszatérni a normális életállapotba. Ilyen esetre példa Anna Bågenholm svéd radiológus, aki állítólag 40 percet élt túl jég alatt egy befagyott tóban, szívleállásos állapotban, agykárosodás nélkül 1999-ben.
A hipotermia további esetei, amikor az emberek károsodás nélkül élték túl:
- John Smith, egy 14 éves fiú, aki 15 percet élt túl jég alatt egy befagyott tóban, mielőtt a mentősök megérkeztek, hogy a szárazföldre húzzák és megmentsék.
- Mitsutaka Uchikoshi, egy japán férfi, aki 2006-ban 24 napig élelem és víz nélkül élte túl a hideget, amikor a hibernációhoz hasonló állapotba került
- Paulie Hynek, aki kétévesen, túlélte a hipotermia okozta több órás szívmegállást, és a testhőmérséklete elérte a 64 °F (18 °C)
- Erika Nordby, egy kisgyermek, akit 2001-ben két óra látható szívverés nélkül élesztettek újra, körülbelül 61 °F (16 °C) testhőmérséklettel
Emberi hibernációSzerkesztés
Az 1970-es évek óta néhány nyílt szívműtétnél az indukált hipotermiát a szívtüdőgépek alternatívájaként végzik. A hipotermia azonban csak korlátozott ideig biztosítja a műtétet, és hosszabb ideig fennáll a szövet- és agykárosodás veszélye.
Az “mesterséges hibernáció” elérésének módját emberekben jelenleg számos kutatási projekt vizsgálja. Az emberek hibernálásának ez a képessége számos okból hasznos lenne, például súlyosan beteg vagy sérült emberek életének megmentése azáltal, hogy átmenetileg hibernált állapotba helyezik őket, amíg a kezelést el lehet végezni.
Az emberi hibernációval kapcsolatos kutatások elsődleges célja a torpor állapotának elérése, amelyet úgy határoznak meg, mint fokozatos fiziológiai gátlást az oxigénigény csökkentése és az energiatakarékosság elérése érdekében a biokémiai folyamatokat megváltoztató hipometabolikus viselkedés révén. Korábbi tanulmányokban kimutatták, hogy fiziológiai és biokémiai események gátolhatják az endogén hőszabályozást a hipotermia kialakulása előtt egy kihívást jelentő folyamat, az úgynevezett “estiváció” során. Ez nélkülözhetetlen a zord környezeti feltételek túléléséhez, ahogyan az egyes kétéltűeknél és hüllőknél megfigyelhető.