3.3.1 Fókuszcsoportok és Mega-fókuszcsoportok

A fókuszcsoportok és az MFG technikák és eszközök a nyilvánosság részvételi folyamatának kialakítására. Ezek olyan kvalitatív eszközök, amelyeket a kutatásban a társadalmi vita kis léptékű reprodukálására használnak, a vizsgálat céljaitól függően a megfelelő résztvevők egy előre kiválasztott csoportjának felhasználásával. A fókuszcsoportok olyan kutatási eszköz, amelynek népszerűsége az elmúlt években tovább nőtt, és amelyet számos területen és szinten alkalmaznak. A fókuszcsoport legfrissebb meghatározását Carey és Asbury (2016) adta, aki szerint a fókuszcsoportokon alapuló kutatást hagyományosan “a jó és részletes adatok gyűjtésének módjaként értelmezik, amely lényegében kis számú ember bevonását jelenti informális csoportos beszélgetésekbe, “fókuszálva” egy adott témára vagy témák sorozatára, amelyet egy moderátor és esetleg egy társ-moderátor irányít, meghatározott vagy hasonló irányelvek szerint”. Sok más meghatározás is létezik, például (Ward & Atkins, 2002): “A fókuszcsoport olyan kutatási módszer, amelynek célja egy adott téma feltárása egy kiválasztott objektív populáció tapasztalatainak és felfogásának összegyűjtésével.”

Ezt a technikát az 1930-as években fejlesztették ki a társadalomtudósok, válaszul arra, hogy elégedetlenek voltak a mélyinterjúk hagyományos módszerével, ahol az alanyok egyszerűen csak válaszoltak a feltett kérdésekre. Egyes társadalomtudósok azt az ötletet vizsgálták, hogy egyszerre több embert hozzanak össze, és úgy látták, hogy ez a módszer lehetővé teszi a résztvevők számára, hogy sokkal aktívabb szerepet játsszanak, mivel egy adott témáról folytatott nyílt vitában vesznek részt (Klein, Tellefsen, & Herskovitz, 2007). Ezt a fajta FG-t kezdetben a fogyasztók körében a diffúzió hatásának tesztelésére, később pedig a második világháború alatti erkölcsi kérdések vizsgálatára használták. Érdemes kiemelni, hogy a kutatók Morgan (1996) óta használják a fókuszcsoportokat, az 1920-as években már használták őket a kutatók támogatására a felmérési kérdések meghatározásában. Általánosan elfogadott, hogy egy fókuszcsoportnak 8-12 tagból kell állnia (Churchill & Iacobucci, 2006; Fern, 2001), bár a csoport méretére vonatkozóan nincs rögzített szabály. Valójában Krueger és Casey (2014) azt javasolta, hogy az általuk “mini fókuszcsoportoknak” nevezett nagyon kis fókuszcsoportok használatának ötlete négy tagból (Krueger & Casey, 2014), három tagból (Morgan, 1996), vagy akár csak két tagból (Fern, 2001) áll. Ezeknek a kiscsoportoknak az alkalmazását olyan helyzetek indokolják, amikor a résztvevők speciális ismeretekkel és/vagy tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyeket egy témával kapcsolatban meg kell vitatniuk. A minifókuszcsoportok alkalmazásával kapcsolatban azonosított egyik probléma az, hogy esetleg nem minden csoporttag képes kifejteni a véleményét, mivel a csoportot az egyik résztvevő uralja (Churchill & Iacobucci, 2006). Egy másik szempont, amelyet figyelembe kell venni a fókuszcsoportban résztvevők számának meghatározásakor, hogy előfordulhat, hogy a tagok közül néhányan nem érnek rá a csoport megtartásának napján és időpontjában. Morgan (1996) azt javasolta, hogy a szervezőknek a szükségesnél legalább 20%-kal több résztvevőt kell toborozniuk, míg Wilkinson (2004) több mint 50%-kal többet javasol.

A fókuszcsoportok létrehozása a résztvevők számára is előnyös, mert a meghatározott témáról való csoportos gondolkodás folyamata szinergikus módon történik. Ahogy a tagok interakcióba lépnek egymással, ötleteik egymásból táplálkoznak, lehetőséget teremtve új gondolatok kialakulására, amelyek esetleg önállóan nem jutottak volna eszükbe (Ulwick, 2002). Ez arra engedhet következtetni, hogy az FG “megfigyelési ablakot” biztosít arra vonatkozóan, hogy az interakció hogyan befolyásolhatja a felhasználók attitűdjeit, és hogyan irányíthatja viselkedésüket a korábban meghatározott célok felé. A fókuszcsoportok hasznosságát széles körben bizonyították az új kezdeményezések értékelésében és a kérdőívek kidolgozásában (Fern, 2001; Krueger & Casey, 2014; Newman, 2002; Patton, 1990).

Másrészt az MFG-k nagyobbak, mint a standard FG-k, és az (Ibeas et al. szerint, 2011), 30-40 fős mintából álló, moderátor által vezetett, iránymutatásokat követő műhelymunkák, amelyek célja a közvélemény területi reprezentációja (pl. szomszédsági egyesületek). Az MFG-ket egy adott területen belüli általános közérdeklődésre számot tartó témák (pl. a tömegközlekedéssel kapcsolatos problémák) megvitatására használják, és mechanizmusként szolgálnak a kisebb standard FG-k résztvevőinek kiválasztásához, amelyek specifikusabb témákkal foglalkoznak (közcélú kerékpárprogramok). Ezek a nagy fókuszcsoportok ugyanúgy működnek, mint a standard csoportok, azzal a különbséggel, hogy műhelymunkákkal is kombinálódnak, ahol az MFG tagjait alcsoportokba szervezik át, hogy meghatározott feladatokon keresztül találjanak megoldásokat. Az MFG-ben részt vevő tagok a város társadalmi csoportjaihoz vagy egyesületeihez (szomszédsági egyesületek, ifjúsági csoportok, kereskedelmi szervezetek…) tartozhatnak, az egyes csoportok vagy műhelymunkák sajátos céljaitól függően.

A MFG előnye, hogy az érintettek közötti nagyobb interakció révén sokkal több információ áll rendelkezésre, mint a kisebb csoportok vagy internetes fórumok esetében. A hagyományos fókuszcsoportokhoz hasonlóan a foglalkozások rendezett módon, egy képzett moderátor utasításait követve zajlanak, ami éppen az ellenkezője annak, ami egy közönséges nyílt fórum esetében történik.

A MFG támogató műhelyeket a szubjektivitások találkozásaként és a tevékenység mennyiségének elosztására szolgáló eszközként határozzák meg, amely a részvételi építkezés dimenziójává nőtte ki magát, ahol a közös céltól és a rövid idő alatt való teljesítés általános vágyától vezérelt alanyok készek arra, hogy céljaik teljesítésére irányuló tanulási és kreatív helyzetet teremtsenek (Rojas, 2004).