Louis Fisher
Kivonat az 1946. évi foglalkoztatási törvényből
A Kongresszus ezennel kijelenti, hogy a szövetségi kormány folyamatos politikája és felelőssége, hogy az ipar, a mezőgazdaság, a munkaerő, valamint az állami és helyi önkormányzatok segítségével és együttműködésével minden megvalósítható, a szükségleteivel és kötelezettségeivel, valamint a nemzetpolitika egyéb lényeges szempontjaival összhangban lévő eszközt …. azzal a céllal, hogy olyan feltételeket teremtsen és tartson fenn a szabad, versenyképes vállalkozás és az általános jólét elősegítésére és támogatására kiszámított módon, amelyek mellett hasznos foglalkoztatási lehetőségek nyílnak meg, beleértve az önfoglalkoztatást is, azok számára, akik képesek, hajlandóak és törekszenek a munkára, valamint a maximális foglalkoztatás, termelés és vásárlóerő előmozdítására.
A második világháború utolsó évében (1939-1945) a Kongresszus olyan jogszabályokon dolgozott, amelyekkel el lehetett kerülni azt, amitől sokan féltek, hogy a háború utáni depresszió következik be. Széles körben úgy vélték, hogy az 1930-as évek gazdasági összeomlásának fő gyógymódja a súlyos katonai kiadások voltak, és hogy a szövetségi kormány ösztönzése nélkül amerikai katonák milliói térnének haza egy munkahelyek és lehetőségek nélküli országba. Az 1946. évi foglalkoztatási törvény (P.L. 79-304) kijelentette, hogy a szövetségi kormány folyamatos politikája és felelőssége, hogy minden lehetséges eszközt felhasználjon “a maximális foglalkoztatás, termelés és vásárlóerő előmozdítására”. A törvény előírta az elnök számára, hogy évente gazdasági jelentést nyújtson be, létrehozta a Gazdasági Tanácsadók Tanácsát, hogy segítse az elnököt ebben a feladatában, és létrehozta a Kongresszusban a Gazdasági Vegyes Bizottságot, hogy tanulmányozza a törvényben foglalt politika előmozdításához szükséges eszközöket.
A történészek James E. Murray szenátornak (D-Mont.) tulajdonítják, hogy ő adta az “akarat szikráját”, amely egy ötletből a foglalkoztatási törvényt hozta létre. A jogszabály azonban számos szinten – állami és magán szinten – tükrözi a vezetést és a kezdeményezést. Franklin D. Roosevelt elnök 1944 januárjában a Kongresszushoz intézett éves üzenetében új gazdasági jogokról beszélt, beleértve a “hasznos és jövedelmező munkához való jogot”. Rooseveltre olyan közgazdászok voltak hatással, mint John Maynard Keynes és William H. Beveridge. Keynes, elutasítva azt a hagyományos feltételezést, hogy a kapitalista rendszer önszabályozó, a kormány beavatkozását támogatta a meglévő gazdasági formák és az egyéni kezdeményezés megőrzése érdekében. Beveridge 1945-ben megjelent, Teljes foglalkoztatottság a szabad társadalomban című könyvében a munkanélküliség legnagyobb bajának “nem a fizikai, hanem az erkölcsi problémát tartotta, nem a hiányt, amit okozhat, hanem a gyűlöletet és a félelmet, amit kelt”. Azt sürgette, hogy a közkiadásokat a társadalmi prioritások és az emberi szükségletek kielégítése felé irányítsák. A törvény elfogadásában kulcsszerepet játszottak az olyan magánszervezetek is, mint a National Planning Association és a törvényhozás munkatársai, akik a végrehajtó szervekkel, érdekcsoportokkal és magánszemélyekkel együttműködve dolgoztak.
HÁZI ÉS SZENÁTusi VITÁZSOK
A Szenátusban előterjesztett 1945. évi teljes foglalkoztatási törvény megismételte Roosevelt elvét, kijelentve, hogy “minden munkaképes és munkát kereső amerikainak joga van a hasznos, jövedelmező, rendszeres és teljes munkaidős foglalkoztatáshoz”. A törvényjavaslat a fő hatásköröket és felelősségeket az elnökségre összpontosította. Azokban az esetekben, amikor a magánszektor nem tudott teljes foglalkoztatást biztosítani, a törvényjavaslat arra utasította az elnököt, hogy készítsen szövetségi beruházási és kiadási programot a hiányosságok megszüntetésére. Az elnök negyedévente felülvizsgálta volna a szövetségi programokat, és az általa szükségesnek ítélt mértékben módosította volna azok mértékét a teljes foglalkoztatás biztosítása érdekében. A szenátus 1945 szeptemberében 71:10 arányban, elsöprő többséggel fogadta el ezt a törvényjavaslatot.
A képviselőházi kritikusok azzal vádolták, hogy a törvényjavaslat a paternalizmus, a szocializmus, sőt a kommunizmus csíráit tartalmazza. Azt állították, hogy a törvényjavaslat veszélyezteti a szabad vállalkozás, az egyéni kezdeményezés és az üzleti bizalom létét azáltal, hogy a hatalmat a szövetségi kormányra és az elnökre ruházza. Azt jósolták, hogy a teljes foglalkoztatási törvény túlzott kormányzati kiadásokhoz, az elnöki hatalom veszélyes koncentrációjához és bénító inflációhoz vezet majd.
Ez a kritika arra késztette a képviselőházat, hogy a szenátusi törvényjavaslat több érdemi és erőteljes passzusát eltávolítsa vagy felhígítsa. Például a foglalkoztatás mint emberi jog iránti alapvető elkötelezettséget kivették, az elnöki diszkrecionális jogkörökről szóló két szakaszt törölték, a teljes foglalkoztatás eredeti célját “maximális foglalkoztatásra” csökkentették, és ahelyett, hogy a szövetségi kormány biztosítaná a kormányzást, csak “elősegítené” azt. Ezenkívül a közmunkákra és a szövetségi kölcsönökre mint a gazdasági fellendülés eszközeire való konkrét támaszkodást felváltotta a “minden lehetséges eszközzel” kifejezés.”
Az 1946. évi foglalkoztatási törvényben szereplő, ebből következő politikai nyilatkozat kimondta, hogy a szövetségi kormány az ipar, a munkaerő, valamint az állami és helyi önkormányzatok támogatásával felelős a tervek, funkciók és erőforrások összehangolásáért azzal a céllal, hogy olyan feltételeket teremtsen és tartson fenn – a szabad vállalkozási rendszerrel összhangban -, amelyek “hasznos foglalkoztatási lehetőségeket kínálnak, beleértve az önfoglalkoztatást is, azok számára, akik képesek, hajlandók és törekszenek a munkára, és elősegítik a maximális foglalkoztatást, termelést és vásárlóerőt.”
KORÁBBI JOGSZABÁLYOK
A hetvenes évek második felében az USA gazdasága lassú növekedéssel, súlyos munkanélküliséggel és magas inflációval szembesült. Ezekre a problémákra reagálva Hubert Humphrey szenátor és Augustus Hawkins képviselő egy masszív szövetségi foglalkoztatási és gazdaságtervezési törvényjavaslatot szorgalmazott, amely a szövetségi kormányt a munkanélküliek “végső menedékének” szerepébe helyezte. Ehelyett a Kongresszus elfogadta a Humphrey-Hawkins-törvény néven ismert 1978. évi teljes foglalkoztatottságról és kiegyensúlyozott növekedésről szóló törvényt, amely a nemzeti célokat és célkitűzéseket újradefiniálta anélkül, hogy kifejezett szövetségi támogatást nyújtott volna. A törvény megállapította, hogy a nemzetet jelentős munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság, a termelő erőforrások tétlensége, magas inflációs ráták és nem megfelelő gazdasági növekedés sújtotta.
A kongresszus nemzeti célként határozta meg “a munkára képes, hajlandó és munkára törekvő minden egyénnek a hasznos, fizetett és méltányos díjazású foglalkoztatás teljes körű lehetőségéhez való jogának teljesítését”. Ez a jogszabály előírta az elnök számára, hogy minden gazdasági jelentésben ötéves számszerű célokat állapítson meg és nyújtson be a Kongresszusnak a foglalkoztatásra, a munkanélküliségre, a termelésre, a reáljövedelemre, a termelékenységre és az árakra vonatkozóan. A jogszabály azt is célul tűzte ki, hogy a munkanélküliséget 1983-ra 4 százalékra kell csökkenteni (az 1978-as 6,1 százalékos arányhoz képest). A kongresszus előírta, hogy az inflációs rátát 1983-ra legfeljebb 3 százalékos szintre kell csökkenteni (szemben az 1978-as 9 százalékos szinttel). Végül a Humphrey-Hawkins-törvény előírta a Federal Reserve Board számára, hogy évente kétszer jelentést tegyen a Kongresszusnak monetáris politikájáról, és azt a törvény céljaihoz kapcsolja. A törvényi célok kitűzése természetesen nem ugyanaz, mint azok elérése. A törvény nem tartalmaz büntetéseket, szankciókat vagy jogorvoslatokat arra az esetre, ha a nemzet nem teljesíti a meghatározott célokat és célkitűzéseket.
BIBLIOGRÁFIA
Bailey, Stephen Kemp. Congress Makes a Law: Az 1946. évi foglalkoztatási törvény története. New York: Columbia University Press, 1950.
Beveridge, William H. Full Employment in a Free Society. New York: W.W. Norton, 1945.
Norton, Hugh S. The Employment Act and the Council of Economic Advisers, 1946-76. Columbia: University of South Carolina Press, 1977.
Stein, Herbert. A költségvetési forradalom Amerikában. Chicago: University of Chicago Press, 1969.