Ezekben az épületekben az elektromos rendszerek a közműszolgáltató által biztosított, az épületen belül vagy annak közvetlen közelében elhelyezett lefokozó transzformátorral kezdődnek. A transzformátor a normál hálózati potenciált két kettős feszültségű rendszerre csökkenti, amelyek aztán főkapcsolókon és villanyórákon haladnak át, hogy rögzítsék az előfizető fogyasztását. A biztosított feszültségek mindegyike külön használati kategóriát szolgál; különböző szintekre van szükség az izzólámpák és kisgépek, a nagygépek, a mennyezetre szerelt nem izzólámpák és a nehézgépek számára. Minden egyes feszültségpárhoz külön elosztó vezetékrendszer tartozik, amely a fogyasztásmérőkből és főkapcsolókból a megszakítótáblákhoz vezet, ahol a lakossági felhasználásokhoz hasonlóan tovább bontják áramkörökre. Mivel a nagyfeszültségű vezetékeket veszélyesnek tekintik, a mennyezeti világítást vezérlő kapcsolók alacsonyabb feszültséget használnak, és minden nehézgépnek saját biztosítékkal ellátott kapcsolója van. A megszakítóközpontból a kisfeszültségű tápvezetékeket és vezetékeket jellemzően válaszfalakon és mennyezeti szendvicstereken keresztül osztják el, de a kereskedelmi épületek nagy, nyitott területein a padlólemezbe ágyazott vezetékek is lehetnek. Ezek a vezetékjáratok lehetnek a betonfödémbe a betonozás előtt behelyezett téglalap alakú fémcsövek vagy zárt cellák a formázott acéllemezből; a vezetékjáratokat a kívánt helyen megcsapolják, hogy a padlószinten konnektorokat biztosítsanak.

A világítás ezekben az épületekben túlnyomórészt fénycsövekből áll. A lámpák mérete és teljesítménye változó, és a rendelkezésre álló színek a meleg fehértől a hideg fehérig terjedhetnek. Az izzólámpákat főleg akcentusvilágításra használják, mivel fénykibocsátásuk hatékonysága alacsony. A higanygőz- és fémhalogéngőzlámpák hatékonysága megegyezik a fénycsövekével, de egyes típusok élettartama hosszabb lehet. A nagynyomású nátriumgőzlámpák még nagyobb hatásfokkal rendelkeznek, és ipari alkalmazásokban használják őket; jellegzetes narancssárga színük és nagy intenzitásuk azonban korlátozta kereskedelmi és intézményi felhasználásukat. E lámpatípusok mindegyikét különböző lámpatestekben használják, hogy különböző megvilágítási körülményeket teremtsenek. Az izzólámpák elhelyezhetők fényáteresztő üveggömbökben a diffúz hatás érdekében, vagy süllyesztett mennyezetre szerelt, különböző típusú reflektorokkal ellátott lámpatestekben a falak vagy a padló egyenletes megvilágítására. A fénycsöveket jellemzően téglalap alakú süllyesztett lámpatestekbe szerelik, átlátszó prizmás lencsékkel, de számos más lámpatesttípus is létezik, beleértve a közvetett öblös lámpákat és a felfüggesztett műanyag vagy fém tojásdad diffúzorrácsok fölött elhelyezett lámpákkal ellátott világító mennyezeteket. A higanygőz- és nagynyomású nátriumgőzlámpákat egyszerű reflektorokban helyezik el magas mennyezetű ipari helyiségekben, oszlopra szerelt lámpatestekben a parkolók és utak kültéri alkalmazásaihoz, valamint kereskedelmi alkalmazásokban közvetett felfelé világító lámpatestekben.

A legtöbb alkalmazásban matematikai modellekkel pontosan meg lehet jósolni a világítás teljesítményét. Ilyen például a zonális üregmódszer, amely figyelembe veszi a lámpákat, a lámpatesteket, a helyiség alakját és a helyiségfelületek színét. A fényerősség szokásos mértékegysége a vízszintes felületen, például a szoba padlóján vagy az íróasztalon mért fényerősség. Az intenzitás a minimális környezeti fényszintet jelentő 15 lábkandulától az irodai vagy tantermi 70 lábkanduláig és a nagyon pontos vizuális feladatok, például a rajzolás esetében 100-200 lábkanduláig terjed; összehasonlításképpen, a közvetlen déli napsütés körülbelül 1000 lábkandula. A legtöbb ilyen épületben a szükséges megvilágítási szintet a mennyezet szintjére szerelt lámpatestekkel érik el; ha minden világítás a mennyezet szintjén van, akkor az épület tereit rugalmasan lehet használni. A fényerősség azonban a fényforrástól való távolság négyzetével fordítottan változik; így ha egy lámpatest egy méteres távolságban 40 footcandles fényerősséget ad, akkor két méteres távolságban 10 footcandles fényerősséget ad. Ezért jelentős energiamegtakarítás érhető el, ha a mennyezetre szerelt lámpatestek minimális környezeti fényt (mondjuk 15 footcandles) bocsátanak ki, és a munkafelületek közelében, ahol nagyobb fényerőre van szükség, feladatvilágítást biztosítanak. Az ablakokból és tetőablakokból érkező nappali fényt is hasznosítják ezekben az épületekben, és olyan matematikai modelleket dolgoztak ki, amelyek pontosan megjósolják ennek teljesítményét.

A kereskedelmi, intézményi és ipari épületekben a kommunikációs rendszerek egyre nagyobb jelentőséggel és összetettséggel bírnak. Így a telefonok, a hangosbeszélő rendszerek és a számítógépes adatok kommunikációs vezetékei számos utat szabadon bejárhatnak az épületen keresztül, beleértve a függőleges felszállókat, a mennyezeti szendvicstereket és a padlólemezekben lévő, az elektromos vezetékekhez hasonló vezetékeket. Ahol a vezetékek sűrűsége nagyon magas szintre emelkedik – például számítógéptermekben vagy ahol sok kis számítógépes terminál van telepítve -, ott emelt padlós rendszereket használnak. A kivehető padlólemezeket a szerkezeti födémre támaszkodó csőszerű fémvázakra szerelik fel, így létrehozva egy légteret a szükséges vezetékek vezetésére.

Számos épületrendszert számítógéppel vagy mikroprocesszorral vezérelnek. Bizonyos légköri rendszerekben mind a belső érzékelők (például a termosztátok), mind a külső mély L érzékelők adatokat táplálnak egy számítógépbe, amely a rendszert a minimális energiafelhasználás érdekében állítja be. Más példák közé tartoznak a biztonsági, tűz- és vészjelző rendszerek.