Mr Brightside//The Killers//Hot Fuss//June 7th 2004

Nem hiszem, hogy a punknak van más definíciója, mint hogy olyasmit csinál, amit senki más nem tett, és sikerül hatással lenni egy egész generációra. Ez az egyik olyan dal, amit mindenki milliószor hallott már a rádióban, és talán semmit sem tudsz arról, hogy ki énekli, de határozottan ellenállhatatlan késztetést érzel arra, hogy együtt énekeld. Azt hiszem, hogy miért sikerül ennek a dalnak megragadnia az átélhető szöveg miatt. Mindannyian szerettünk már valakit, de látnunk kellett valakivel, aki nem érdemli meg a szépségét vagy a társaságát. Többször éreztünk már olyan féltékenységet, amire nem vagyunk jogosultak, olyan forgatókönyvek miatt, amelyeket a saját fejünkben találtunk ki. Mindig is nagyon érdekesnek találtam azt a gondolatot. hogy hajlamosak vagyunk inkább féltékenyek lenni olyan dolgokra, amelyek valójában nem tartoznak hozzánk, mint valamire, ami valójában hozzánk tartozik. A Killers az egyik kedvenc zenekarom, de csak a Hot Fuss és a Sam’s Town című albumok miatt. A hangzásuk példátlan volt, jól átgondolt szövegekkel, Brandon Flower tagadhatatlanul kifinomult énekhangjával és energiájával, valamint az indie rock és a post-punk felélesztésének hihetetlen keveredésével. Ez a dal valószínűleg a 21. század egyik legikonikusabb dala, mert egy olyan időszakban, amikor a “pop-punk” kezdett kevésbé releváns lenni, a The Killers valami újat adott a világnak, amit szerethet.

Azt hiszem, az egyik ok, amiért szeretem ezt a dalt, az, hogy egy szomorú időszakot idéz fel bennem, amit elég jól kezeltem. Ha van valami, ami erőt ad nekem, az a tudat, hogy mindig lesz egy dal, ami azt érezteti velem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mindazt érzi, amit én. Volt már olyan, hogy teljes szívedből ragaszkodtál valamihez, és tudtad, hogy valójában nem a tiéd, amit megtarthatsz? Beleszeretni s szabad szellembe, egy olyan emberbe, aki csak önmagához és a hitéhez kötődik. Azt hiszem, valamikor mindannyian Mr Brightside-ok vagyunk, mert nincs fájdalmasabb, mint látni azt, akit szeretsz, valaki mással. Hallgatni, ahogy dallamokat gyártanak, miközben te ott ülsz egyedül. Látni, ahogy mosolyognak egymásra, és tudni, hogy te képtelen vagy arra, hogy valaha is ugyanez a mosoly legyen az ő arcán. A féltékenységnek megvan a maga módja arra, hogy a szenteket tengerré változtassa, és azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy belefulladunk a saját kezünkkel készített könnyek óceánjának mélyébe.”

Van valami a nyitó gitárriffben, ami önmagában is a szomorúság történetét meséli el. Sokan mondják, hogy a szomorúságot magunkra hozzuk azzal, hogy forgatókönyveket kreálunk a fejünkben, de mondj egy olyan embert, aki nem gondolkodik túl sokat. Nem az a szerelem alapvető alapja, hogy kétségbe vonunk mindent, amit előtte éreztünk? Azt hiszed, hogy a megszólaló zene annak a jele, hogy az összes kép a fejedben csak az elmédben létezik, de aztán rájössz, hogy csak ennyit tudsz tenni. Jó, hogy előbújsz abból a burokból, amiben eddig voltál, és nem adhatod senkinek a hatalmat, hogy rosszul érezd magad, Minden jogod megvan ahhoz, hogy úgy érezd magad, ahogyan érzed.