EBIONITÁKnak nevezik azt a zsidó keresztény szektát, amely a keresztény egyház korai történetében virágzott. A kifejezés eredete, amely héberül szegényeket jelent, homályos. Talán egy megtisztelő cím lehetett, amelyet a keresztények egy eredeti csoportjának adtak, akik olyan Jeruzsálemben élő zsidók voltak, akiknek a Római Birodalomban máshol élő keresztények segítségére volt szükségük (Róm 15:25, 2Kor 9:12). Először Irenaeus lyoni (Gallia) keresztény püspök használta a második század végén egy zsidó keresztény szekta megjelölésére. Néhány későbbi író ironikusan használta a szekta tagjainak értelmi szegénységére utalva, akik nem hitték, hogy Jézus Krisztus Isten isteni Fia. Nincs bizonyíték, amely alátámasztaná egyes keresztény írók azon állítását, hogy a szó egy Ebion nevű személytől, a szekta feltételezett alapítójától származik.
Az ebioniták eredete, története és megkülönböztetett jellege heves viták tárgya volt. Lehetséges, hogy az ebioniták a keresztény történelem legkorábbi időszakára nyúlnak vissza, amikor a legtöbb keresztény zsidó volt, és néhányan továbbra is betartották a zsidó törvényt. Ha ez így van, akkor ők lennének a legkorábbi példája a judaizmuson belüli keresztény mozgalomnak, amely végül elmaradt, ahogy a kereszténység alkalmazkodott a pogány megtérők beáramlásához. Ezek a keresztények végül különálló csoporttá váltak, amelyet más csoportokkal (pl. a gnosztikusokkal) együtt a kialakuló nagy egyház eretnekként elutasított. Néha a Talmudban említett minim (eretnekekkel) azonosítják őket.
Az ebioniták olyan zsidók voltak, akik elfogadták a Názáreti Jézust Messiásként (Krisztusként), miközben továbbra is fenntartották zsidó identitásukat. Kapcsolatot ápoltak a zsidókkal és a keresztényekkel is, bár egyikük sem fogadta őket szívesen. Követték a zsidó törvényeket, ragaszkodtak a körülmetéléshez, a szombat megtartásához és a zsidó ünnepek (Jom Kipur, Pészah) megünnepléséhez, valamint az étkezési törvények (pl. a sertéshústól való tartózkodás) és más zsidó szokások betartásához. Elutasították Pál apostolt a zsidó törvények becsmérlése miatt. Jézust prófétának tekintették, a zsidó próféták sorában kivételes embernek (ahogyan azt az 5Mózes 18:15-ben leírták), és tagadták a szűzi születést. Életmódjukat Jézus életének példájára hivatkozva igazolták: körülmetélték, megtartotta a szombatot és megünnepelte a zsidó ünnepeket, és azt tanította, hogy a törvény minden előírását be kell tartani. A húsvétot ugyanazon a napon ünnepelték, mint a zsidók a páska ünnepét, és nagyra becsülték Jeruzsálem városát.
Az ebionitákon kívül voltak más zsidó keresztény szekták is, például a nazarénusok, a Symmachiusok és az Elkesaiták, de nehéz megkülönböztetni egyiket a másiktól, és a neveket sem használják következetesen. Az ebionita a leggyakoribb elnevezés, és lehet, hogy egyszerűen a zsidó kereszténység bármely olyan formájának jellemzésére használt kifejezés volt, amely a zsidó törvények betartására helyezte a hangsúlyt. Bár az eretnekség ellen irányuló korai keresztény írások az ebionitákat néha más eretnek csoportokkal, például a gnosztikusokkal hozták kapcsolatba, az ebioniták különlegessége kevésbé a tanításaikban, mint inkább a zsidó törvényekhez való hozzáállásukban rejlik.
Az ebionitáknak saját evangéliumuk volt, de annak tartalmát nem lehet részletesen rekonstruálni. Az ókori írók három zsidó keresztény evangéliumot említenek, de információink töredékes volta miatt nehéz egyértelműen megkülönböztetni ezeket a műveket. Az ebioniták evangéliuma (modern elnevezés) hasonló lehetett Máté evangéliumához, de nem tartalmazta a szűzi születés és Jézus gyermekkorának elbeszélését.
Az ebionitákra vonatkozó információk három évszázadon át, a második század közepétől az ötödik század közepéig szétszóródtak, ami arra utal, hogy a szektának a legkorábbi időszaktól kezdve különálló csoportként folyamatos története volt. Folyamatos történet azonban nem dokumentálható, és valószínűbb, hogy az ebioniták névvel illetett személyek fennmaradása azt bizonyítja, hogy a kereszténységen belül a judaizmussal való szakítás és a zsidó gyakorlatok elleni elkeseredett polémia ellenére továbbra is keletkeztek olyan keresztény csoportok, amelyek úgy vélték, hogy lehet kereszténynek lenni és közben betartani a zsidó törvényeket.
Az ebioniták legnagyobb ereje Palesztinában és Szíriában volt, azokon a területeken, ahol a judaizmus virágzott. Az ebioniták egyik közössége a Jordán folyótól keletre fekvő Pellában élt, és azt állította, hogy a keresztények eredeti csoportjának leszármazottai, akikről azt feltételezték, hogy a rómaiakkal vívott háború idején, i. sz. 70-ben menekültek el Jeruzsálemből. A negyedik század végén a zsidó kereszténység újjáéledt, amit a zsidó messianizmus és Julianus császárnak a jeruzsálemi templom újjáépítésére tett kísérlete ösztönzött. A zsidók reménykedni kezdtek a Jeruzsálembe és Júdeába való visszatérésben, a Templom újjáépítésében és az áldozatok helyreállításában – egy messiási korszak kezdetén. Ezt az időszakot követően keveset tudunk az ebionitákról.
Bibliográfia
Klijn, Albertus Frederik Johannes és G. J. Reinink. Patrisztikai bizonyítékok a zsidó-keresztény szektákról. Leiden, 1973.
Schoeps, Hans Joachim. Theologie und Geschichte des Judenchristentums. Tübingen, Németország, 1949.
Simon, Marcel. Verus Israel: Étude sur les relations entre chrétiens et juifs dans l’Empire romain, 135-425. Párizs, 1964.
Strecker, Georg. “Ebioniten”. In Reallexikon für Antike und Christentum. Stuttgart, 1959.