Demokratikus béke, az a tétel, hogy a demokratikus államok soha (vagy szinte soha) nem viselnek háborút egymás ellen.
A demokratikus béke fogalmát meg kell különböztetni attól az állítástól, hogy a demokráciák általában békésebbek, mint a nem demokratikus országok. Míg az utóbbi állítás vitatott, addig azt az állítást, hogy a demokratikus államok nem harcolnak egymás ellen, a nemzetközi kapcsolatok tudósai és gyakorlói széles körben igaznak tartják. A demokratikus béke hívei Immanuel Kant német filozófushoz és újabban Woodrow Wilson amerikai elnökhöz nyúlnak vissza, aki 1917-ben a kongresszushoz intézett háborús üzenetében kijelentette, hogy az Egyesült Államok célja, hogy a világot “biztonságossá tegye a demokrácia számára.”
A Project for a Perpetual Peace (1795) című művében Kant a köztársaságokként alkotott államok közötti békezóna létrehozását képzelte el. Bár a demokráciát kifejezetten egyenlőségjelet tett a despotizmussal, a kortárs tudósok azt állítják, hogy Kant köztársasági definíciója, amely a köztársasági kormányzás képviseleti jellegét hangsúlyozza, megfelel a liberális demokrácia mai értelmezésének. Így a demokratikus béke (vagy liberális béke) és a kanti béke kifejezéseket ma gyakran felváltva használják.
Az Örök béke projektje kevés figyelmet kapott a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozói körében mindaddig, amíg az 1980-as évek közepén megjelent befolyásos cikksorozatában az amerikai nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó Michael Doyle fel nem hívta a figyelmet Kant munkásságára, és azt állította, hogy a Kant által elképzelt békezóna fokozatosan valósággá vált. Ezt követően, és különösen a hidegháború befejezése után a demokratikus béke a nemzetközi kapcsolatok egyik legnépszerűbb kutatási témájává vált. Tanulmányok sokaságát szentelték neki, amelyek közül sokan kvantitatív módszereket alkalmaztak annak bizonyítására, hogy a demokratikus béke történelmi tény. Ezek a kutatások nem azt mutatták ki, hogy a nem demokráciák közötti vagy a demokráciák és a nem demokráciák közötti háborúk gyakoriak voltak; ehelyett azt bizonyították, hogy bár az államközi háború általában véve ritka esemény, a demokráciák közötti háborúk még ritkábbak voltak.
Noha számos kritikus megkérdőjelezte az állítás igazságtartalmát, az az állítás, hogy a demokráciák nem harcolnak egymás ellen, továbbra is széles körben elfogadott a nemzetközi kapcsolatok tudományában. Kevésbé egyetértés van azonban abban, hogy miért létezik a demokratikus béke. Két fő egymással versengő (ha nem is egymást kizáró) magyarázatot dolgoztak ki. Míg egyesek azzal érvelnek, hogy a demokráciák a közös kultúra miatt békésebbek egymással, mások szerint a fő tényező strukturális (vagy intézményi). Az első nézet hívei azzal érvelnek, hogy a demokratikus társadalmak politikai kultúráját áthatja az a norma, hogy a vitákat békés eszközökkel kell rendezni. Az érvelés szerint a demokratikus állampolgárok ezt a normát alkalmazzák más demokratikus társadalmakkal való kapcsolataikra; ezért amikor két demokrácia vitába keveredik, vezetőik elvárják egymástól, hogy kerüljék a vita erőszakos megoldását. A második magyarázat hívei azzal érvelnek, hogy a demokráciák politikai intézményei többet számítanak, mint az állampolgárok által vallott normák. A hatalmi ágak szétválasztása és a demokratikus politikai rendszerekre jellemző fékek és ellensúlyok korlátozzák a választott vezetők azon képességét, hogy országukat meggondolatlanul háború felé tereljék. Így amikor két demokratikus ország között konfliktus alakul ki, vezetőiknek nem kell félniük a meglepetésszerű támadástól; a nemzetbiztonsági döntések mindkét oldalon eredendően lassú folyamata elegendő időt hagy a diplomatáknak a konfliktus békés megoldására.
A nemzetközi kapcsolatok elméletéről folytatott vitában a demokratikus békét a liberális perspektívával azonosítják, és szorosan kapcsolódik a világpolitikáról szóló két másik liberális állításhoz: hogy a nemzetközi békét (a) az államok közötti gazdasági interdependencia és (b) a nemzetközi intézmények segítik elő. A nemzetközi liberális elmélet legfőbb riválisa a realizmus, amely azt állítja, hogy az államok külpolitikai magatartását elsősorban a nemzetközi rendszer anarchikus szerkezete alakítja – vagyis az, hogy nincs olyan nemzetek feletti hatóság, amely képes lenne hatékonyan gondoskodni az egyes államok biztonságáról. A realisták szerint mindaddig, amíg a nemzetközi rendszer anarchikus, az erőszak látens, ha nem is mindig nyílt marad a világpolitikában, függetlenül az egyes államok belső jellemzőitől (pl. rezsimtípusuktól). Így, amennyiben a liberális demokráciák között valóban egy örökös békeállapot uralkodik, annak megjelenése ellentmond a realista elvárásoknak, és aláássa a realizmusnak mint a nemzetközi kapcsolatok vezető elméletének pozícióját.
A demokratikus béke eszméjének népszerűsége nem korlátozódott az akadémiára. Bill Clinton amerikai elnök külpolitikai retorikája az 1990-es években sokszor hivatkozott erre a tézisre. Külpolitikájának egyik fő célja volt a demokrácia elterjesztése az egész világon, és a kormány tisztviselői a demokratikus béke eszméjét használták e politika igazolására. Ha Kelet-Európa és a volt Szovjetunió korábban autokratikus országai sikeresen demokratizálódnak, szólt az érvelés, akkor az Egyesült Államoknak és nyugat-európai szövetségeseinek nem kell többé katonailag megfékezniük ezeket az országokat, mert a demokráciák nem harcolnak egymás ellen.
A demokratikus békét a neokonzervatív gondolkodók és tisztviselők is magukévá tették, akik a 2001. szeptember 11-i támadásokat követően alakították az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikáját. Az a meggyőződés, hogy a demokrácia zónája egyenlő a béke és a biztonság zónájával, alátámasztotta a George W. Bush-kormányzat azon törekvését, hogy erőszakot alkalmazzon Szaddám Huszein iraki diktatúrájának megdöntésére, és azt az elvárást, hogy az ország demokratizálódása a demokrácia elterjedését fogja eredményezni az egész Közel-Keleten.