” Nem tudom, hogy észrevetted-e már ezt, de az első benyomások gyakran teljesen tévesek.”
-Lemony Snickett
Szinte minden egyes sitcom sorozatban, amit valaha láttam, van egy epizód, ahol a szereplő tudja, hogy valaki nem kedveli őt, vagy téves benyomást kelt róla, és ezt egyszerűen nem tudja kezelni. Ami ezután következik, az a sikertelen próbálkozások ismétlődése, hogy megpróbálják megváltoztatni ennek a személynek a narratíváját, ami végül sosem végződik jól.
Minden alkalommal, amikor megnézek egy ilyen epizódot, azon kapom magam, hogy 100%-ban azonosulok vele.
Volt már sok (sok) olyan alkalom, amikor periférikus ismerősökkel találkoztam – kollégákkal, barátok barátjával, a partnerem távoli kapcsolatával -, ahol csak azzal a tudattal távoztam, hogy nem tettem jó benyomást, és ez az ember most egy hamis narratívát fog rólam tartani.
Nem a barátokról és a családról beszélek, akik eléggé ismernek ahhoz, hogy megértsék, elfogadják és túllépjenek a kis furcsaságaidon és a #TheBestYou-hoz való alkalmi eltéréseiden. Hanem azokról az emberekről, akik csak felszínesen fognak ismerni téged, akiknek volt egy-két interakciójuk veled múló pillanatokban. Olyan pillanatokkal, amikor nem sikerült a legjobb formádat hoznod.
Néha azon kapom magam, hogy elidőzöm ezeken a pillanatokon, és elfog az a süllyedő érzés, hogy bárcsak változtathatnék rajta. De aztán eszembe jutnak a sitcom-epizódok, és tudom, hogy meg kell békélnem vele.
Nem könnyű, különösen, ha azok közé az emberek közé tartozol, akiknek mindenkinek kedvelnie kell magukat.
Lényegében el kell fogadnunk, hogy lesznek olyan időszakok, amikor nem fogjuk tudni biztosítani a különböző kapcsolatok és interakciók lezárását. Ez nyitva hagyja a narratívát az értelmezésre. Ha az értelmezést végző személy nem olyan, akivel rendszeresen érintkezel vagy kapcsolatba kerülsz, nagyon nehéz tisztázni vagy lassan megváltoztatni a rólad alkotott képét.
A “hogyan tehetem ezt jobbá” gondolkodásmódból a “megbékéltem ezzel” gondolkodásmódba való átmenet időbe telik, de meg lehet csinálni. Íme néhány lépés a folyamathoz, amit különösen hasznosnak találtam:
- Mondd el, hogy senkinek sincs “igaza” és senki sem “rossz”
Egyszerű ilyenkor leülni és pörölni, hibáztatni, és általában úgy érezni, hogy a másik személy nem megfelelő, mert nem “ért téged”. Az igazság az, hogy valószínűleg nem viselkedtél a legjobban az ő szemszögéből, és lehet, hogy ők sem a tiédből.”
Egyszer találkoztam valakivel, aki nem figyelt, nem volt kíváncsi a beszélgetés során másokra, és csak magáról akart beszélni. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, hogy valószínűleg nem fogok gyakran (vagy soha) foglalkozni ezzel az emberrel, hagytam, hogy az arcom elárulja, hogy pontosan mit gondolok róla. Sajnos, újra találkoztam velük. És nagyon kínossá tették a dolgot, megjegyezve, hogy észrevették, hogy “nem tudok jól kapcsolódni” (komolyan, ki mond ilyet valakinek, akivel egyszer találkozott?). Képzelheted, hogy ez felállította a hátamat, és a rossz benyomások körforgása ismét elindult.”
Az igazság az, hogy a negativitást nem lehet negativitással megtámadni. Legalább meg kell próbálnod megadni másoknak a kételkedés előnyét, és tudnod kell, hogy az “igazság” helyéről cselekszenek. A rólad szóló hamis narratíva elfogadása magában foglalja annak elfogadását, hogy végső soron senkinek sincs igaza vagy tévedése ezekben az interakciókban.
A rólad alkotott véleményük talán nem teljesen hamis, de ez csak egy pillanatfelvétel.
- Nyugodj meg a “pillanatfelvételben” és ne a teljes képben
Ha a sitcom-epizódok sokasága megtanított valamire, akkor az az, hogy teljes csapda, ha megpróbálunk megváltoztatni vagy “kijavítani” egy hamis narratívát, amit valaki más tart rólunk.
Nem kell mindenkinek mindenkit szeretnie, és amikor megpróbálunk mindenkivel kijönni, elveszítjük a valódi és hiteles társas kapcsolatok élvezetének egy darabját. Ez nem a bunkóságról szól, hanem annak elismeréséről, hogy néhány ember nem a te embered.
Ha valaki a társasági köreid perifériáján nem kedvel téged, apró, felszínes interakciók alapján, el kell fogadnod, hogy csak egy apró pillanatkép van rólad. Mint egy fotó a fülcimpádról. Nem tudhatják, hogy milyen is vagy valójában, mint egész. Kizárt, hogy eléggé megismerjenek ahhoz, hogy tudják, tényleg kedvelnek-e vagy sem. De ha a rendelkezésükre álló információk alapján akarják ezt megítélni, akkor legyen. Nem tudod megváltoztatni ezt a véleményt.
Ehelyett összpontosítsd vissza az energiát magadra, és dolgozz azon, hogy teljes magabiztossággal tudd, ki vagy. Így azok az emberek, akiknek csak pillanatképük van, nem fognak annyira számítani.
- Méltányold, hogy nem mindenki véleménye számít
Egy halom ember van az életedben, akiknek tényleg számít a véleményük rólad. Közeli barátok, partnerek és házastársak, mentorok, edzők – ezek azok az emberek, akik építő hatással lehetnek az életedre. Önmagad jobb változatává válni, és a fejlődéseden dolgozni csak úgy lehetséges, ha visszajelzést kérsz ezektől az emberektől.
Nem fogadhatunk el visszajelzést mindenkitől, akivel kapcsolatba kerülünk. Igen, nyitottnak és késznek kell lenned arra, hogy elismerd, ha esetleg nem sikerült a legjobb fényben feltüntetned magad, de általában ez az elismerés akkor jön el, ha meghallgatod azok visszajelzéseit, akik a legfontosabbak. Bárki ezen a körön kívül csak annyi beleszólást kaphat, amennyit megengedsz neki.
Ha bárki mástól kapsz visszajelzést, győződj meg róla, hogy ezt alaposan átgondolod. Egyetlen negatív vélemény nem tesz téged rossz emberré, de ha ez összhangban van más visszajelzésekkel, amiket kaptál, akkor egy igazán izgalmas lehetőséghez jutottál a személyes fejlődéshez. Ha valami nem áll jól, vagy tudod, hogy nem tükrözi hűen az egészedet, akkor tényleg nem kell meghallgatnod.”
- Érd meg, miért zavarhat téged
A felszínen nyilvánvalóan zavarni fog, ha valaki negatívan gondolkodik rólad. Ideális esetben mindig azt szeretnénk, ha mindenki, akivel találkozunk, viszonylag pozitív benyomást keltene rólunk, még ha ez nem is erős benyomás.
De az is fontos, hogy a felszín alá menjünk. Számtalan olyan ember lesz, aki valamilyen okból kifolyólag nem tartja majd csodálatosnak, és ha ez a gondolat egy kicsit az őrületbe kerget, érdemes egy kis időt szánni ennek feltárására.
Az általam hasznosnak talált kis gyakorlat az “öt miért”. Alapvetően megkérdezed magadtól ötször, hogy miért, válaszul valamire, ami zavar vagy kihívást jelent számodra. Ez a folyamat segíthet feltárni a reakcióid mögött rejlő mélyebb okokat. Például,
“Zavar, hogy az a személy negatív benyomást kelt rólam.”
Miért?
“Mert azt akarom, hogy az emberek pozitívan gondoljanak rólam.”
Miért?
‘Nem szeretem, ha az emberek azt gondolják, hogy rossz ember vagyok.’
Miért?
‘Mert keményen dolgozom azon, hogy jobb emberré váljak, és azt akarom, hogy az emberek ezt elismerjék.’
Miért?
‘Aggódom, hogy a véleményük pontos lehet.’
Miért?
‘Mert a múltban rosszul viselkedtem, és ezt ki akarom javítani.’
Már kezdesz eljutni valahová.
Amikor dolgok zavarnak minket, az általában belső narratívákhoz és félelmekhez kapcsolódik, amelyeket magunkról tartunk. Ha lefúrjuk, hogy miért reagálunk úgy bizonyos forgatókönyvekre, ahogyan reagálunk, az segíthet abban, hogy elkezdjük feltárni, mik ezek a félelmek, elfogadjuk őket, és hogyan hozhatnánk őket jobban összhangba azzal, akivé válni szeretnénk.
Amikor megragadunk egy ötleten, gondolaton vagy narratíván – akár mi magunk tartjuk, akár azt gondoljuk, hogy valaki más tartja rólunk -, akkor nagy hatalmat adunk neki. Azzal, hogy megbékéljünk egy olyan negatív felfogással, amit valaki esetleg tart rólunk, a saját belső narratíváinkra való reflektálást, valamint annak erős megértését és elfogadását jelenti, hogy kik vagyunk (jók és rosszak).
A legjobb módja annak, hogy békét találjunk, amikor más emberek néha nem tudnak ezzel összhangban lenni. Lehet, hogy ez egyszer majd megváltozik, lehet, hogy nem. Amíg te és azok, akik a legfontosabbak számodra, elégedettek vagytok azzal, akik vagytok, addig ez a legjobb béke, amit megtalálhatsz.”
“Mivel az igazi összetartozás csak akkor történik meg, ha hiteles, tökéletlen önmagunkat mutatjuk be a világnak, az összetartozás érzése soha nem lehet nagyobb, mint az önelfogadásunk szintje.”
– Brené Brown