A jelenlegi válság idején a szabványosított tesztek elvégzésének nehézségei miatt 500 főiskola és egyetem lemondott a felvételi követelménynek számító SAT-ról. Bár ez üdvözlendő gyógyírnak tűnhet a sok aggodalomra, a teszteredmények hiányában (valamint a koronavírus kitörése óta háttérbe szorult sok iskolán kívüli tevékenység hiányában) egy kevéssé ismert dél-bronxi iskolából érkező, jó képességű diákot nagyobb kihívást jelenthet az értékelés. Ezzel szemben a Collegiate – egy Upper West Side-i magániskola, amely 384 éve küld fiúkat a Harvardra – végzőse olyanná válik, mint egy megbízhatóan megnyugtató menüpont a bármi mástól idegenkedő vendéglő számára.

Az ország legjobb magánfőiskolái és egyetemei az idén a robbanásszerű társadalmi számvetés pillanatára a sokszínűség, a méltányosság és a befogadás (“DEI”, a szaknyelvben) előmozdítására irányuló munka komoly retorikájával és elkötelezettségével válaszoltak. Panelekhez, albizottságokhoz és munkacsoportokhoz folyamodtak, valamint olyan épületek átnevezéséhez, amelyek visszataszító történelmet mutatnak be, anélkül, hogy nyilvánvalóan lemondanának arról, hogy a világ legkirekesztőbb intézményei közé tartozzanak.

Nehéz nem észrevenni a paradoxonát annak a megközelítésnek, amely hűségesnek vallja magát a hozzáférés növelésének munkájához, miközben alapvetően az elutasítás üzletéhez ragaszkodik.

Nehéz nem észrevenni a paradoxonát annak a megközelítésnek, amely a hozzáférés fokozásához való hűséget vallja, miközben alapvetően az elutasítás üzletéhez ragaszkodik. Egy iskola presztízse a nemet mondásban rejlik. Tavaly az Ivy League átlagosan a jelentkezők 94 százalékának mondott nemet. “Egy olyan mérőszám, amely egyedülállóan azt díjazza, hogy egy intézmény hány alkalmas jelentkezőt utasíthat el” – jegyezte meg Anthony Marx, az Amherst College korábbi elnöke, aki jelenleg a New York-i Közkönyvtár vezérigazgatója – “bizonyára abszurd viselkedést és szélsőséges eredményeket produkál.”

A felsőoktatás világában a sokszínűség, a méltányosság és a befogadás valódi munkája a felvételi radikális újragondolását követelné meg. Ez az ösztöndíjakon és a pénzügyi támogatáson túl kiterjedne az alacsony jövedelmű családokból származó diákokra is, akiktől még mindig elvárják, hogy olyan környezetben is kiemelkedő teljesítményt nyújtsanak, ahol számtalan akadály áll ambícióik előtt. Az elmúlt negyedszázadban az elit főiskolákba sorsolással történő felvételi gondolata bizonyos rendszerességgel felmerült a véleménycikkekben, de soha nem kapott valódi vonzerőt, és általában abban a tudatban, hogy azok a diákok, akiknek a nevét kihúznák a kalapból, már megfelelnek az iskola szigorú tanulmányi kritériumainak.

De mi lenne, ha ezek az iskolák – akár átmeneti intézkedésként, hogy megpróbáljanak orvosolni néhány igazságtalanságot egy olyan világjárványban, amely oly sokakat hagyott annyi kevesebbet – hatalmas erőforrásaikat arra fordítanák, hogy véletlenszerűen válasszanak diákokat egy olyan széles körből, amely nem csak a kivételesen képzetteket tartalmazza? Mi lenne, ha az elit főiskolák olyan diákokat választanának, akiknek a rugalmassága eddig elkerülte őket? Akiknek az iskolai munkája egy olyan epikus válság idején ment tönkre, amikor kénytelenek voltak dolgozni, mert a szüleik elvesztették a munkájukat? A méltányosság nevében történő forradalomhoz legalábbis a tökéletesség mint alapkövetelmény elhagyására lenne szükség, annak megértésére, hogy a kudarc nem a lehetőségek gyilkosa.