A múlt kétheti, a cinizmus kezeléséről szóló rovatomra érkezett válaszok között volt néhány, amely arra mutatott rá, milyen nehéz életben tartani a reményt az ismételt kudarcok ellenére. Hogyan lehet elkerülni, hogy az ember cinikussá váljon, amikor úgy tűnik, hogy a dolgok soha nem működnek?
A cinizmus (általános bizalmatlanság, mind az emberekkel, mind a folyamatokkal szemben) másik végpontján az idealizmus áll (az a hit, hogy lehetséges az elveink szerint élni, hogy a tökéletesség elérhető). Míg az egyik arra vezethet, hogy nem próbálkozol eléggé, túl könnyen feladod, és a rendszert és más embereket hibáztatsz, addig a másik elvakíthat téged arra, ahogy a dolgok valójában vannak.
És valahol a kettő között van az, amit realizmusnak nevezünk.
A realista olyannak látja a világot, amilyen. Képes mind a cinizmust, mind az idealizmust félretenni, és elkerüli a szélsőséges pesszimizmust vagy az alaptalan optimizmust. A realistát az különbözteti meg a cinikustól, hogy a realista a dolgok jelenlegi állapotának megértését arra használja fel, hogy meglássa, hogyan lehet a dolgokon változtatni. És ami megkülönbözteti a realistát az idealistától, hogy a realista nem a tökéletességre, hanem a javulásra törekszik – és képes meglátni az ideálok korlátait anélkül, hogy feltétlenül feladná azokat.
Fontos hinni az ideális világban, és ragaszkodni ahhoz a reményhez, hogy a tökéletesség elérhető. De az is fontos, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, mint például: milyen messze vagyunk ettől az ideáltól? Mit tehetünk, hogy csökkentsük a távolságot? Mi lehetséges? Mi az, ami megvalósítható? Vajon az az útvonal, amelyen járunk, a megfelelő ahhoz, hogy eljussunk oda? Van-e valami a magunkkal és a helyzetünkkel kapcsolatos elvárásainkban, amin változtatnunk kell?
Akár az életről, akár a tanulmányokról, akár a munkáról beszélünk, az idealizmus és a realizmus keveréke az, ami bizonyos fokú sikerrel és boldogsággal átsegít mindenen. Szükség van az idealizmusra ahhoz, hogy minden nap felébredj és elhidd, hogy a dolgok jól fognak menni, hogy az őszinteség és a kemény munka el fog juttatni oda, ahová szeretnél, hogy a rendszerek – és az emberek – alapvetően jók. De a nap folyamán szükséged van a realizmusra is, hogy meglásd, hol nem úgy megy, ahogyan kellene, és hogy elemezd a cselekvési irányodat, vagy szükség esetén változtass rajta. Bár nagyszerű dolog az ideálra törekedni, fontos felismerni, hogy még mindig messze lehetünk tőle, és hogy miért.
Az idealizmussal az egyik probléma az, hogy arra a feltételezésre vezet, hogy egy ideális rendszerben élünk, és ennek a feltételezésnek az alapján működünk. Vegyünk egy olyan egyszerű helyzetet, mint a tömegközlekedés. Egy ideális világban a buszok és vonatok pontosan időben járnának, és semmi sem akadályozna meg minket abban, hogy a közzétett menetrend szerint tervezzük meg a napunkat. A valóság azonban az, hogy a buszok és vonatok gyakran késnek, és a tervekben figyelembe kell venni a késéseket. Egy idealistának nem lenne tartalék terve, míg egy realista számol a meghibásodás lehetőségével, és ezért számol a késésekkel. Egyesek azt mondhatják, hogy az idealizmus és az ostobaság között vékony a határvonal, különösen, ha állami rendszerekről van szó!
Az idealisták hajlamosak arra, hogy ne keressék a hiányosságokat vagy hibákat – sem önmagukban, sem másokban, sem a rendszerekben. Egy realista ezzel szemben inkább képes ezeket észrevenni és körültük tervezni – de anélkül, hogy pesszimistává válna. A realista megérti, hogy nem lesz képes bármit is tenni a rendszer hibája ellen, de megpróbálja kezelni a vele való bánásmódot. Egy fiatal orvostanhallgató édesanyja mesélte nekem, hogy a fia számára rendkívül nagy kihívást jelent az orvosi egyetem, mert rengeteget kell memorizálni, és nagy hangsúlyt fektetnek az emlékezésre. “Ő egy nagyon idealista diák, úgy gondolja, hogy a tanulás arról szól, hogy mindent teljesen megértsen – és ez egyszerűen nem lehetséges a rövid félévek és a hatalmas adagok miatt.”
A diáktársai nagyon hamar megtanulták, hogy van egy technika arra, hogy a tanulandó részeket kiválasszák – éppen csak annyit, amennyi elég ahhoz, hogy jól teljesítsenek a vizsgákon. Az erőfeszítés inkább a vizsga menedzselésére irányult, mintsem az egész anyag elsajátítására. A legjobb persze valami a kettő között: olvass úgy, hogy megértsd, de gondosan válogass, hogy a vizsgán való helytálláshoz elegendő részt tudj átvenni. Ennek az egyensúlynak a megtalálása azonban művészet!
Az idealizmus nagyszerű, ha törekvés és hozzáállás, de vigyázni kell, hogy ne vezessen illúziókhoz vagy irreális elvárásokhoz. Nagyon fontos azonban, hogy időről időre kilépjünk az ideáljainkból, hogy a valóságot ellenőrizzük, és megérezzük a talajt a lábunk alatt!
A szerző a Hyderabad-i Egyetemen tanít, és a Teacher Plus szerkesztője. E-mail: [email protected]