Az FBI végre kiadta a Nagylábú nyomozásának aktáit. A rövid merülés az egyik leghíresebb kriptid mögötti igazságba egy bizonyos Peter Byrne, az oregoni Bigfoot Információs Központ és Kiállítás igazgatójának levelezésével kezdődött. És a vége… nos, derítsük ki, hogy az igazság még mindig odakint van-e.

Egy VALÓDI X-FILE

Byrne 1976 augusztusában írt először az FBI-nak, és azt írta, hogy intézete hat éven át dolgozott az igazság kiderítésén – bármi is legyen az – a Bigfootról. Byrne nemrég talált egy szövetmintát, amely tizenöt hajszálat és némi bőrt tartalmazott, amit nem sikerült azonosítania. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy az FBI már korábban is vizsgált állítólagos jeti szőrszálakat – erről az információról a Washington Environmental Atlas 1975-ös kiadványában számolt be -, Byrne kérte az FBI-t, hogy nézze meg a mintáját. Byrne tovább pontosított levelében: “Kérem, értsék meg, hogy az itteni kutatásaink komolyak. Hogy ez egy komoly kérdés, amelyre választ kell adni.”

Ugyanezen év szeptember 10-én Byrne választ kapott Jay Cochran Jr.-től, az FBI Tudományos és Műszaki Szolgáltatási Osztályának igazgatóhelyettesétől. Cochran kijelentette, hogy az ügynökség több megkeresést is kapott az Irodának a Nagylábra utaló bizonyítékok vizsgálatával kapcsolatos tevékenységével kapcsolatban a Washingtoni Környezetvédelmi Atlasz megjelenése óta: “Azonban nem találtunk semmilyen utalást ilyen vizsgálatokra az aktáinkban.”

A nyilvánosságra hozott dokumentumokban szereplő feljegyzés megerősíti, hogy az Atlasz szerint “egy állítólagos jeti szőrmintát az FBI elemzett, és megállapította, hogy nem ismert állathoz tartozik”. Az Atlasz szerkesztőjét, Dr. Steve Rice-t megkereste az FBI a forrásával kapcsolatban, amelyet Dr. Rice nem tudott megtalálni vagy megadni.”

Byrne 1976 novemberében ismét felvette a kapcsolatot az FBI-jal, és kérte mintájának összehasonlító elemzését. Csatolta egy Nagylábúról készült fényképkivágást is, csak hogy egyértelművé tegye szándékát. Cochran néhány héttel később így válaszolt: “Az FBI laboratórium elsősorban fizikai bizonyítékok vizsgálatát végzi a bűnüldöző szervek számára a bűnügyi nyomozásokkal kapcsolatban. Esetenként, eseti alapon, a kutatás és a tudományos vizsgálat érdekében kivételeket teszünk ez alól az általános irányelv alól. Ezzel a megértéssel megvizsgáljuk a levelében említett hajszálakat és szöveteket.”

A Byrne kérésének eleget téve a mintát Howard S. Curtis, a Massachusetts állambeli Bostonban működő Academy of Applied Science ügyvezető alelnöke postai úton juttatta el az FBI Laboratóriumba. Cochran 1977 februárjában adta meg végső válaszát Curtisnek, amelyben kijelentette, hogy a vizsgálatot követően, amely magában foglalta “a morfológiai jellemzők, mint például a gyökérszerkezet, a medulláris szerkezet és a kutikula vastagsága tanulmányozását a pikkelylenyomatok mellett”, valamint az ismert hajmintákkal való összehasonlítást, az FBI egyezést talált. Ezek szarvasszőrszálak voltak.

Így ért véget az FBI és egy Bigfoot-kutató közötti hat hónapos affér, és a teljes dokumentum megtalálható az FBI online páncéltermében. Az eredmények többé-kevésbé a várakozásoknak megfelelően alakultak. Annak ellenére, hogy a végkövetkeztetés nem túl látványos, van valami csodálatos ebben a civil interakcióban és egy ilyen marginális kérdés őszinte vizsgálatában.

Byrne komoly kísérletet tesz az igazság kiderítésére. Amikor nem tudta megerősíteni felfedezésének eredetét, külső szemlélőt keresett, hogy vizsgálja felül az eredményeit. Ez a jó tudomány gyökere. És bár gyakran nevetünk azokon, akik a természetfeletti iránt érdeklődnek, Byrne-nek igaza van abban, hogy ezek komoly kutatási témák lehetnek. Elvégre az állítólagos megfoghatatlan lényt továbbra is észlelik. Hogy ez egy valódi állatnak vagy valamilyen más magyarázatnak köszönhető-e, az olyan kérdés, amelyre egyedül a tudomány tud választ adni.”

A BIGFOOT LÉNYEGESÍTÉSEI

A Nagyláb létezésének elsődleges bizonyítékai egyedi észlelések formájában jelennek meg. Nemcsak a modern kor emberei állítják szerte a világon, hogy láttak nagy, nem emberi hominidákat, hanem az állításnak történelmi előzményei is vannak.

A bennszülött népek néphagyománya vademberekről, nagy, szőrös hominidákról mesélt, akik a tájat járták. Ezek a legendák kulturális határokon és kontinenseken átívelnek.

Míg a Bigfoot elsősorban észak-amerikai legenda, hasonló mesék szinte mindenhol léteznek, ahol emberek élnek. Szinte minden kultúrának megvan a maga változata; a Yeti a Himalájában, a Yowie Ausztráliában, a Mapinguari Dél-Amerikában, a Mande Barung Indiában, a Yeren Kínában, és a lista folytatható.

A vademberekről szóló elbeszélések egyetemessége az emberi kultúrákban egyesek számára meggyőző bizonyíték e lények létezésére. Nehéz elképzelni, hogy az egymástól független, különböző legendák hogyan keletkezhetnének anélkül, hogy ne lenne bennük némi igazság. Ennek ellenére a tudományos közösség egészében véve nem ért egyet.

A szóbeli beszámolókon és az egyéni észleléseken kívül a Bigfoot-szerű lények létezésének legfőbb bizonyítékai a lábnyomok és a hajminták. Ez egy elég jó kiindulópont a kereséshez. Ha egy ilyen lény valóban létezne, akkor elvárnánk, hogy hagyjon maga után valamilyen nyomot. Nyomokat, szövetmintákat és ürüléket szoktak használni, amikor azonosított állatokat követnek, miért ne alkalmazhatnánk hasonló taktikát ebben az esetben is.

Noha mindez nem perdöntő bizonyíték, egy felmérés szerint elég ahhoz, hogy az Egyesült Államok lakosságának majdnem 30 százaléka arra a következtetésre jusson, hogy a Nagyláb biztosan vagy valószínűleg létezik.

HOGYAN, A BIGFOOT VALÓDI VAGY NEM?

Röviden, nem igazán tudjuk. Az esküdtszék még mindig nem döntött a Nagyláb létezéséről. A tudomány eleve nem tudja bizonyítani a negatívat. Mindössze annyit tehet, hogy áttekinti a rendelkezésre álló bizonyítékokat, és megállapítja, hogy azok alátámasztanak-e egy hipotézist vagy sem. Eddig nem tűnik jónak. Bár a bizonyítékok hiánya nem egyenlő a bizonyítékok hiányának bizonyításával, jó okunk van szkeptikusnak lenni.

Kétségtelen, hogy folyamatosan fedezünk fel új fajokat. Csak tavaly több mint 270 új fajt fedeztek fel, a növényektől kezdve a hüllőkön át az emlősökig. Bár a legtöbbjük gerinctelen volt, és néhány kihalt. Ritkaságszámba megy egy új, élő, nagytestű emlős felfedezése, bár nem ismeretlen. Az újonnan felfedezett fajok túlnyomó többsége nagyon kicsi és nehezen hozzáférhető helyeken él. Valószínűtlennek tűnik, hogy valami konkrét bizonyíték nélkül nagytestű főemlősök különböző populációi élnének közöttünk.

Meg kell jegyezni, hogy nem egyetlen állatról beszélünk. A Bigfoot, ha létezik, szükségszerűen egy nagyobb populáció egyede kell, hogy legyen. Van egy minimális egyedszám, amely szükséges egy faj fenntartásához, és lehetővé teszi a további fennmaradásához szükséges genetikai változatosságot. Ahhoz, hogy elfogadjuk akár egyetlen Bigfoot létezését is, el kell fogadnunk egy nagyszámú egyed létezését. Akik mindannyian a bújócska világbajnokai, akik nemcsak arra képesek, hogy az árnyékban maradjanak, hanem arra is, hogy eltüntessenek minden bizonyítékot arra, hogy valaha is ott voltak.

Az észlelések, a nyomok lenyomatai és a begyűjtött hajminták ellenére egyetlen meggyőző bizonyítékot sem találtunk arra, hogy ezek az állatok léteznek. Hol vannak a holttestek? Hol vannak a leletek?

Sokkal valószínűbb, hogy a Nagyláb és annak számos változata világszerte maga is egy lelet, nem egy valódi lény, hanem a mi kollektív vágyakozásunk egy régmúlt idő után. Vágyunk egy varázslatos világ után, egy olyan világ után, amelyben nem vagyunk egyedül.

Talán itt az ideje, hogy elfogadjuk, hogy a Bigfoot csak a szívünkben létezik, a rejtélyek és felfedezések iránti éhségünk megnyilvánulása, hogy lássuk, mi van a hegygerincen túl vagy a fa mögött. Ez egy jó dolog, egy szikra, amit táplálnunk kell, mert az igazsághoz vezet. És ahogy Byrne sugallta azokban a 40 évvel ezelőtti levelekben, nem ez a lényeg?