Hírek | Words Rachel Knight | 20 Sep 2018
Egy új jelentés mély szakadékokat tár fel a lakhatást támogató szolgáltatások között, és rávilágít a rendszerszintű változás lehetőségeire.
Az egyre megfizethetetlenebbé váló lakásárak és az erős verseny jellemezte albérletpiac miatt családok ezrei maradnak biztonságos és stabil otthon nélkül. Erre a növekvő problémára válaszul az Aucklandi Tanács megbízta az Innovation Unit Australia New Zealandot, hogy a Tāmaki Makaurau (Auckland) számára készített ágazatközi hajléktalansági terv megalapozása érdekében megértse az emberek lakhatási bizonytalansággal kapcsolatos tapasztalatait.
Auckland Council arra kérte a csapatot, hogy kifejezetten az egyedülálló anyákra és gyermekeikre összpontosítson, mivel ez a csoport köztudottan különösen ki van téve az intenzív lakhatási instabilitásnak.
Az életútjuk megértéséhez három kulcsfontosságú területre összpontosítottunk:
- Mi készteti az egyedülálló anyákat arra, hogy elveszítsék otthonukat?
- Mi áll az útjukba, vagy mi segíti őket abban, hogy otthont találjanak és biztosítsanak maguknak?
- Milyen hatással van ez a tapasztalat rájuk és gyermekeikre?
A túlnyomó válasz az volt, hogy a lakásrendszer hihetetlenül megnehezíti az egyedülálló anyák számára, hogy biztonságos és stabil otthont találjanak a családjuk számára. Bár ezek az anyák rugalmasságról és elszántságról tettek tanúbizonyságot annak érdekében, hogy javítsanak helyzetükön gyermekeik érdekében, diszkriminációval, útlezárásokkal, 22-es csapdahelyzetekkel és hatalmas munkaterhekkel találkoztak annak érdekében, hogy bármilyen támogatást kapjanak.
Azt is megtudtuk, hogy az anyák:
1. Nehéz szülői, pénzügyi és jóléti döntéseket kellett meghozniuk kevés – vagy ellentmondásos – információ birtokában. Az anyákat frusztrálta, hogy milyen nehéz volt megtudni, milyen támogatásra jogosultak, és mennyi ideig kell várniuk a szociális házra. Gyakran váltogatták őket a szervezetek között, vagy különböző emberek különböző dolgokat mondtak nekik. Hogy tovább bonyolítsák a nehéz döntéseket, amelyeket családjuk érdekében kellett meghozniuk, az anyák elmondták, hogy a gyermekeik számára kedvezőbb lehetőségek gyakran a saját jólétük rovására mentek. Példaként említette, hogy egy anyának választania kellett aközött, hogy télen az autójában maradjon, ahol szeretetteljes környezetet tudott biztosítani a gyermekének, vagy visszatérjen bántalmazó partneréhez, hogy tető legyen a feje felett.
2. Megtanultak bizalmatlanul tekinteni a támogató szolgálatokra, amikor segítséget kértek, és elutasították őket. Az anyák a hivatalos támogató szolgáltatásokhoz fordulást végső megoldásnak tekintették, és ha rosszul bántak velük, vagy nem feleltek meg a támogatási kritériumoknak, amikor és ahol először kértek segítséget, megtanultak félni és kerülni a szolgáltatásokat. Ahelyett, hogy ismét hivatalos segítséget kértek volna, néhány anya élelem nélkül maradt saját maga és gyermekei számára, eladósodott, és egészségtelen és nem biztonságos környezetben maradt.
“Amikor lenyeled a büszkeséged, és elmész segítséget kérni, csak hogy mindenkitől nemet kapj, az nagyon visszalök… Néha inkább éhezel és éhezel, minthogy így bánjanak veled és lenézzenek.”
3. Gyakran kellett hazudniuk, hogy gondoskodjanak a családjukról. Amikor az anyák számos szervezetnél nem feleltek meg a támogatási kritériumoknak, a barátok, kollégák és a frontvonalban dolgozók arra bátorították őket, hogy “nyújtsák el az igazságot”, hogy megkapják a szükséges támogatást. A hazugság a magánbérleti piacon is szükségesnek bizonyult, hogy megkerüljék az olyan akadályokat, mint például a korábbi bérbeadói referenciák hiánya.
4. Úgy érezték, hogy a hivatalos támogatás érzelmi, időbeli és pénzügyi költségei néha meghaladták annak hasznát. Az anyák leírták a több támogató szervezet egyidejű koordinálásával járó puszta munkaterhelést, valamint a különböző szervezetek támogatási kritériumai közötti eltérésekből adódó 22-es csapdahelyzeteket. Ilyen volt például egy anya, aki elhagyta otthonát, hogy egy női menedékhelyen keressen biztonságot erőszakos partnere elől. Amikor a menedékhely nem fogadta be idősebb fiát, aki már túl volt a korhatáron, az Oranga Tamariki vette magához. Az anya ezután a szociális lakhatási várólistán alacsonyabb prioritásúnak minősült, mivel a gyermeke már nem volt a gondjaira bízva, de nem kaphatta vissza anélkül, hogy otthont biztosított volna neki.”
“Egyszerre 12 ügynökséggel álltam kapcsolatban. Túlterhelő volt, de féltem elengedni egyet is, nehogy azt mondják, alkalmatlan vagyok arra, hogy anya legyek.”
A jelentés három különböző anya lakhatási útját is bemutatja, összefoglalja a lakhatási folyamat során felmerülő legfontosabb akadályokat és elősegítőket, valamint e tapasztalatok hatását az egyedülálló anyákra és gyermekeikre.
A teljes jelentést itt olvashatja el.