Az elmúlt hétvégén aggasztó szalagcímeket és beszélgetéseket láthattunk az interneten azokról a transz és cisz emberekről, akik nemi identitásuk felfedezése az átváltoztatással jár.

Kezdjük tehát a valósággal: a legtöbb ember, aki átváltozik, ezt nem bánja meg. Az áttérés nagyon ritka, de előfordul. Egy kutatás elemzése kimutatta, hogy annak a 3398 transz páciensnek, akik 2016 és 2017 között az NHS nemi identitással foglalkozó szolgálatánál jártak, kevesebb mint egy százaléka mondta azt a találkozókon, hogy az átállással kapcsolatos megbánást tapasztalt, vagy detranszmissziót hajtott végre. Azonban attól, hogy az emberek detranzitáltak, a transz emberek tapasztalatai és létezése még nem válik kevésbé érvényessé vagy valóságossá.

A tranzíció önmagában nem jelent megbánást. Jelentheti azt is, hogy egy személy már nem azonosítja magát transzként, vagy úgy érzi, hogy most már más nemű, mint amilyennek korábban azonosította magát.

Ez egy olyan felfedezés, amely talán nem jöhetett volna el anélkül, hogy megtette volna azt az utat, amit megtett. Azt is érdemes kiemelni, hogy néhány, a megbánás arányát vizsgáló statisztika arra összpontosít, hogy az illető megbánta-e a konkrét műtétet – nem pedig arra, hogy megbánta-e az átmenetet.

A kutatásból azt tudjuk, hogy a megbánás elismerései valójában leggyakrabban a nem kielégítő műtéti eredményekhez kapcsolódnak.

Azt sem felejthetjük el, hogy Nagy-Britanniában a nemi identitással kapcsolatos szolgáltatások óriási mértékben alultámogatottak és alulfinanszírozottak. A várakozási idő az ilyen klinikákon akár két év is lehet, és a páciensek több száz kilométert kénytelenek utazni, hogy megvizsgálják őket. A finanszírozás hiánya annak biztosítására, hogy a transz fiatalok és azok, akik esetleg megkérdőjelezik a nemüket, megkapják azt a magas színvonalú ellátást és támogatást, amelyre joggal számíthatnak, komoly probléma, amellyel foglalkozni kell.

Meg kell értenünk és tiszteletben kell tartanunk, hogy az okok, amelyek miatt valaki átváltozik, gyakran összetettek és árnyaltak – ellentétben azzal, amit egyesek a médiában és az interneten állítanak.

Az átváltás leggyakoribb oka, hogy a személy nem tudott megbirkózni az elveszített családi és közösségi támogatással és a transzfóbiával kapcsolatos tapasztalatokkal. Míg mások azért léphetnek át, mert nem tudnak munkát vagy lakást találni.

Kutatásunkból tudjuk, hogy minden hetedik transz ember (14 százalék) nem beszél nyíltan arról, hogy ki is ő valójában, senki előtt a családjában, míg minden negyedik (25 százalék) diszkrimináció áldozatává vált, amikor házat vagy lakást keresett.

Lássuk csak Kate Hutchison történetét, egy transz nőét, aki a transzfóbia miatt egy időre átköltözött. Ahogy Kate írja: “Csak akkor láttam látható transz embereket, amikor a médiában csúnya viccek vagy szenzációhajhász szalagcímek középpontjában álltak. Az utcán ugyanezt a bántalmazást kaptam, és a társadalom egészében nem láttam empátiát vagy megértést a transz emberek iránt.”

Sajnos nincsenek olyan statisztikák, amelyek azt mutatják, hogy sokan döntenek úgy, hogy visszaváltoznak, ha már több támogató struktúra áll rendelkezésükre.

Tehát bárki, aki aggódik a detranszmisszió miatt, annak ugyanúgy aggódnia kell a társadalmunkban elterjedt transzfóbia ellen is. És nem kezelhetjük a detranszitációt úgy, mint a nemi identitásuk felfedezésének végét, mivel sokan úgy döntenek majd, hogy egy későbbi időpontban, amikor biztonságban és támogatásban lesznek, újra átmennek.

Minden embernek, transznak vagy nem transznak, teret és időt kell kapnia arra, hogy felfedezze, ki is ő valójában, és támogatást kell kapnia ehhez. Ahol ez megtörténik, ott az emberek boldogok, egészségesek lehetnek, és úgy érezhetik, hogy beilleszkedtek.

A nemi normáknak és sztereotípiáknak nem megfelelő emberekkel szembeni rendőri fellépés nem csak a transz embereket érinti. A tomboló fiúk, a butch leszbikusok és a nőies meleg férfiak démonizálása mélyen káros, és megmutatja, hogy a nemi identitásról folytatott beszélgetések félreértése milyen mértékben érinthet mindannyiunkat.

Egy olyan világ felépítésén dolgozunk, ahol mindenki kényelmesen érzi magát, és képes fejlődni, változni és az lenni, aki valójában, a diszkriminációtól vagy bántalmazástól való félelem nélkül.

Az egyenlőség ilyen létfontosságú időszakában meg kell küzdenünk a mítoszokkal és tévhitekkel a transzneműséggel kapcsolatban, hogy megváltoztathassuk az emberek gondolkodását és érzéseit a transz emberekről.

Mindenkinek, aki hisz az egyenlőségben, össze kell fognia, és heves, hangos szövetségesnek kell lennie a transz emberek egyenlőségéért. A munkánk addig nem áll meg, amíg minden LMBT embert el nem fogadunk – kivétel nélkül.