Link erre az oldalra – Kapcsolatfelvétel –
1777. augusztus 6. Oriskany, New York
 |
|||||||||||||||||
|
A britek “Gentleman Johnny” Burgoyne vezérőrnagy vezetésével háromoldalú támadást indítottak, amelyet az 1777-es saratogai hadjárat néven ismertek. Burgoyne javasolt stratégiája az volt, hogy New York ellenőrzésének megszerzésével elszakítsa Új-Angliát a többi gyarmattól.
A Mohawk-völgyön Oswegótól Albanyig tartó menetelése során Barry St. Leger alezredes megostromolta az akkor Peter Gansevoort ezredes parancsnoksága alatt álló Stanwix-erődöt. St. Leger a királyi tüzérség brit reguláris katonáiból, a 8. és 34. ezredből, lojalista King’s Royal York-iakból és a kanadai Hat Nemzet és Hét Nemzet őslakosaiból álló hadereje ostrom alá vette az erődöt.
A St. Leger előrenyomulásáról szóló jelentések hallatán Nicholas Herkimer dandártábornok összegyűjtötte a Tryon megyei milíciát Fort Daytonban, hogy Gansevoort segítségére induljon. 1777. augusztus 4-én Herkimer 800 milicistával – többnyire rosszul kiképzett német-amerikai farmerekkel és 40 Oneida indiánnal – megkezdte a negyven mérföldes túrát nyugatra a Dayton-erődtől Fort Stanwixbe.
Amikor St. Leger Molly Brant révén megtudta, hogy Herkimer és segélyexpedíciója úton van, Joseph Brant mohawk törzsfőnököt küldte több mint 400 bennszülöttel és Sir John John Johnson-t, a King’s Royal Yorkers könnyűgyalogos századával, hogy elfogja őket. Összecsapásuk Oriskany Creeknél az 1777-es hadjárat egyik kulcsfontosságú epizódja volt.
1777. augusztus 4-én a Tryon megyei milícia az ostromlott Fort Stanwix felmentésére vonult. A vadregényes út volt az egyetlen út, amelyen Herkimer tábornok és emberei a Mohawk folyón keresztül csónakon kívül elérhették az erődöt. Az út több mint ötven láb (15 m) mélyen egy mocsaras szakadékba torkollott, amelynek alján a kis, közel három láb széles Oriskany-patak kanyargott. Joseph Brant törzsfőnök, aki jól ismerte a terepet, ezt a helyet választotta ki a közeledő felmentőoszlop rajtaütéséhez. Míg a királyi yorkiak egy közeli emelkedő mögött vártak, 400 bennszülött, Brant vezetésével a szakadék két oldalán rejtőzött el. Ebbe a csapdába Herkimer tábornok milicistái nyomultak be, maga Herkimer vezette az oszlopot.
1777. augusztus 6-án Herkimer megállította az oszlopát néhány perccel azelőtt, hogy belépett volna a végzetes szakadékba. 1777. augusztus 5-én Herkimer egy csapatot küldött a Stanwix-erődbe, hogy értesítse Gansevoort ezredest e milícia közeledtéről, és kérje, hogy küldjön egy csapatot az erődből, hogy segítse a milícia közeledését. Amikor a milícia elérte a szurdokot, még nem kapott választ az erődből, és azt javasolta, hogy várjon, amíg megerősítést kap. (Küldöttei délelőtt 11 órakor érkeztek meg az erődbe). Tryon megyei milicistái azonban Herkimer tétovázását gyávaságként értelmezték, és nyilvánosan megdorgálták őt, mint tory kémet. A tisztjei lázadásával szembesülve Herkimer elrendelte a milíciaoszlop előrenyomulását. A milícia tisztjei, akik Herkimer tábornokot követték a szakadékba, Ebenezer Cox ezredes, Jacob Klock ezredes, Peter Bellinger ezredes és Frederick Visscher ezredes voltak.
10 órakor a milícia belépett a szakadékba, és a milícia fegyelme felbomlott. A menetelés hőségétől kimerülve Herkimer tábornok emberei közül sokan kitörtek a sorból, és a patakhoz rohantak vízért. Bár Sir John Johnson utasította indián szövetségeseit, hogy ne támadjanak addig, amíg Herkimer teljes milíciája be nem lépett a szurdokba, az őslakosok nem tudtak ellenállni egy ilyen lehetőségnek. Ahogy a milicisták letették a muskétáikat, és fejüket a vízhez hajtották, az amerikai őslakosok megtámadták őket.
A csata nyitó sortüzében Nicholas Herkimer tábornok lovát kilőtték alóla, és lábán sebet kapott. Herkimert több tisztje egy bükkfához vitte, amelyet ma kő emlékmű jelez. Herkimert milicistái sürgették, hogy vonuljon vissza a további veszély elől, de ő dacosan válaszolt: “Szembe fogok nézni az ellenséggel”. A történészek Herkimer válaszát nemcsak bátorságának bizonyítékaként, hanem azon tisztek iránti keserűségeként is értelmezik, akik – miután korábban gyávának bélyegezték Herkimert óvatossága miatt, és a szakadékba hajtották – most a saját biztonsága érdekében a visszavonulást sürgették.
Amíg a harcok folytatódtak, Herkimer összeszedte az embereit, és a szakadékból a tőle nyugatra lévő hegygerincre verekedte ki magát. A csatát irányítva, miközben ott egy bükkfának támaszkodva pipázott, Herkimer megfigyelte, hogy a bennszülöttek figyelik a milicistái muskétáinak füstfelhőit. A bennszülöttek kihasználták a késedelmet, amelyet az okozott, hogy újra kellett tölteni a torkolattöltő tűzköves zárakat, és berohantak, és éles fegyverekkel – tomahawkkal és késekkel – támadtak a milicistákra.
A csata során egy heves zivatar egyórás szünetet okozott a csatában; Herkimer átcsoportosította milíciáját a magasabban fekvő területen. Utasította az embereit, hogy párban harcoljanak: amíg az egyik ember tüzelt és újratöltött, a másik várt, és csak akkor tüzelt, ha megtámadták. A váltókban lövöldözve mindkettőjüknek arra kellett törekedniük, hogy legalább egy fegyvert mindig töltve tartsanak. Ez a taktika arra szolgált, hogy sakkban tartsa az indiánokat, és stabilizálja Herkimer parancsnokságának maradványait.
A zivatar után megérkezett a királyi királyi yorkiak egy különítménye. Ezek a lojalisták kifordították a kabátjukat, hogy a Fort Stanwixből a völgyön felfelé tartó segélycsapatnak álcázzák magukat. Az egyik hazafias milicista, Jacob Gardinier kapitány azonban felismerte a lojalista szomszéd arcát. A zűrzavarban a King’s Royal York-iaknak sikerült elfoglalniuk a milícia állásait, de mivel a veszteségek nőttek, visszavonultak.
Miután 2 óra körül a Stanwix-erőd helyőrsége kivonult az erődből, hogy kifossza a britek és az őslakosok táborát. A bennszülött erők az “Oonah, oonah!” kiáltásokkal, a szeneca visszavonulási jelével vonultak vissza az akcióból. A hazafiak által alkalmazott taktika komolyan hátráltatta St. Leger terveit, hogy átrohanjon a Mohawk-völgyön és egyesüljön Burgoyne-nal és Howe-val.
A bennszülöttek és lojalisták visszavonulása után a helyszínről el nem menekült hazafiak gondoskodtak a sebesültek evakuálásáról, akik közül néhányat csónakkal vittek lefelé a folyón biztonságba. Sok sebesült hazafi a mezőn maradt. A halottakat több évig nem temették el.
A történelmi beszámolók szerint egy órával a csata után a patak vörösre vált az elesettek vérétől; ezért az oriskanyi csatát a helyi lakosok az azt követő évtizedekben inkább a Véres patak csatájának nevezték. A csatát az amerikai tábornok áldozata és győzelme iránti tiszteletből Herkimer csatájaként ismerik a brit feljegyzések.
Az indiánok megkínozták és megették néhány foglyukat.
Sayenqueraghta, a fő volt főnök azt javasolta, hogy folytassák a harcot azzal, hogy üldözik a gyarmatosítókat lefelé a folyón German Flattsig, de St. Leger elutasította a javaslatukat. Ez a csata jelentette a polgárháború kezdetét az irokéz konföderációban. Brant mohikánjai felégették Oriske oneida települést, míg az oneidák kifosztották Tiononderoge és Canajoharie településeket. A Fort Hunter-i mohawkokat később ugyanezzel a bánásmóddal sújtották. Ennek hatására a megmaradt mohawkok többsége Kanadába menekült.
A sebesült Nicholas Herkimer dandártábornokot az emberei vitték el a csatatérről. A lábát amputálták, de a műtét rosszul sikerült, és Nicholas Herkimer 1777. augusztus 16-án meghalt.
A lojalista John Butler egy indián különítményt irányított a csatában. Butler részvétele ebben a brit győzelemben azt eredményezte, hogy alezredessé léptették elő, és megkapta a Butler’s Rangers parancsnokságát.
Marinus Willett 1777. augusztus 9-én elhagyta az erődöt, és Albanyba ment segítséget kérni. Benedict Arnold tábornokot küldték, aki 800 katonával érkezett a Dayton-erődbe, és további 400 katonát toborzott. Augusztus 22-én továbbvonultak a Stanwix-erődbe. Az erődöt ostromló brit erők Arnold csapatainak közeledtét hallva elmenekültek. Az oriskanyi csatában elszenvedett veszteségeik után az indiánok különösen vonakodtak egy újabb csatába bocsátkozni. A britek az Ontario tavon keresztül visszavonultak, hogy csatlakozzanak Burgoyne-hoz, ami a saratogai hadjárat ezen ágának összeomlását okozta.
A Mohawk-völgy kisszámú telepese miatt az oriskanyi csatában elszenvedett hazafias veszteségek szinte elsöprőek voltak a közösség számára. Egyes családok minden férfi tagjukat elvesztették; alig volt olyan család, amelyik sértetlenül megúszta volna. Ráadásul a harcosok gyakran olyan rokonokkal találták magukat szemben, akik történetesen az ellenfél oldalát választották. Németek, indiánok és angolok haltak meg mindkét oldalon.
az oriskányi csatáról szóló könyvek kaphatók.