A mai értelemben vett labdarúgás nem vezethető vissza messzebbre, mint a 19. század közepére, miután – egészen pontosan 1863-ban – egyértelmű szerkezetű játékká vált. Bár a modern játék kezdetleges megfelelője volt, az akkoriban újjászületett Football Association által felvázolt előírások közül sok a mai napig megmaradt valamilyen formában – a gólt követő rúgások, a kezek tiltott használata és egy korai offside-szabály – minden támadó játékos a labda előtt offside-nak számított, bár ezt hamarosan módosították, hogy jobban hasonlítson a mai szabályhoz.
Ezért kevés érv szólhat az ellen a feltételezés ellen, hogy a futball Angliában kezdődött, legalábbis mint szervezett sportág. A labdarúgás azonban nem 1863-ban tört ki spontán módon, és nem is szunnyadt évezredekig – úgy emelkedett fel, mint a magma az idő repedésein keresztül.
Az alapvető gyökerei egészen a középkorig, sőt az ókorig visszavezethetők. Ez nem jelenti azt, hogy a történelem e hatalmas szakaszaiban játszott labdajátékok nem tekinthetők többnek, mint kezdetlegesnek, sőt ősi játéknak. Ahogy David Goldblatt A labda kerek című könyvében kifejti: “Az ókoriak ismerték a labdát, de a futball a modernitás szülötte”. Létfontosságú megkülönböztetni a labdarúgást, annak minden bonyolultságával együtt, a történelem során a kultúrák által elfogadott rendezetlen játékoktól. Ugyanilyen fontos azonban, hogy ne vessük el jelentőségüket, mert kiemelnek egy emberi ösztönt; a labdába rúgás alapvető örömét. Ez az az alátámasztó kapocs, amely összeköti az ősi játékot a modernnel.
Először – talán váratlanul – az ókori Kínába kell utaznunk. A Han-dinasztia idején (i. e. 206 – i. sz. 220) egyre népszerűbbé vált a cuju, azaz a rúgólabda nevű játék. A FIFA hivatalosan is elismerte, hogy ez a játék a “legkorábbi játékforma, amelyről tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésre”, és a játék minden bizonnyal a labdarúgás elemeit is magán viseli. A pálya két végén bambuszrudakra selyemdarabokat erősítettek, és a cél az volt, hogy a tollal vagy szőrmével töltött bőrlabdát átrúgják a selymen lévő kis nyílásokon, hasonlóan ahhoz, ahogy a labdarúgásban gólt lőnek.
Noha a játék lebonyolítása tagadhatatlanul hasonlít a labdarúgásra, a cuju jelentősége a hosszú élettartamában is rejlik – bármilyen szoros rokonságban is áll a modern játékkal, a cuju nem kapta volna meg a FIFA-tól a címet, ha elhalványult volna. Ehelyett valamilyen formában több mint ezer évig létezett, és csak a Ming-dinasztia (1368-1644) kezdetén szűnt meg, amikor a játék a korrupció szinonimájává vált.
A játékot kezdetben a katonaság kedvelte, de idővel a köznépre és a császárra egyaránt kiterjedt. A széles körű népszerűség a megszállottság határát súrolta, és sáskajárásként söpört végig az országon; profi klubok alakultak, és a nézők ezrével jelentek meg, hogy láthassák kedvenc játékosaikat. Egy beszámoló még egy férfi, Xiang Chu esetét is leírja, aki figyelmen kívül hagyta orvosa tanácsát, hogy ne játsszon cuju-t, és ennek következtében sérvben halt meg. Nyilvánvaló, hogy a mai futball őrjöngő mániája nem egyedi jelenség.
Mégis Goldblatt továbbra sem győzi meg a FIFA azon állítását, hogy a cuju közvetlenül kapcsolódik a futballhoz. Ehelyett a Marn Grook-ra, az ausztrál őslakosok által évezredeken át játszott labdajátékra mutat rá, amely jóval a 19. századig fennmaradt, mint bizonyíték arra, hogy a Távol-Kelet nincs egyedül a labdarúgás ősi őseivel. A Marn Grook nagyrészt feledésbe merült, pedig olyan régi, mint a cuju.
Mindkét játék szintén nem terjedt túl szülőföldjén, ami Goldblatt következtetéséhez vezetett, miszerint “egyik sem mondhatja magáénak az eredetét”. Ez nem azt jelenti, hogy a cuju és a Marn Gook nem mutat hasonlóságokat a labdarúgással – ez tagadhatatlan -, hanem azt, hogy nem voltak közvetlen hatással a labdarúgás fejlődésére.
A cuju-val ellentétben az ókori görög és római labdajátékok – a rúgás szerepeltetése ellenére – szintén nagymértékben támaszkodtak a kezezés használatára. Ez talán inkább a rögbi, mint a labdarúgás történelmi paraméterei közé sorolja őket, bár ez a két sportág a történelem során gyakran egy és ugyanaz volt. Ennek ellenére a FIFA még mindig a labdajátékokat, amelyeket ezek a civilizációk játszottak, a labdarúgás kezdetleges formáinak ismeri el.
Az ókori Görögországban i. e. 400 körül egy márványtáblát véstek; ez egy behajlított lábú férfit ábrázolt, aki egy labdát egyensúlyoz a combján. A tudósok arra következtettek, hogy Episkyros-t játszott, egy olyan játékot, amelyben a kéz és a láb egyaránt megengedett volt, azzal a céllal, hogy a labdát átjuttassa az ellenfél határvonalán. Bár a hasonlóságok a labdarúgással csekélyek, a metszet megdöbbentő modernsége folyamatosan megerősítette a FIFA meggyőződését, hogy az Episkyros a játék egy korai formája, amely egészen az i. e. 2000-ig nyúlik vissza.
A rómaiak nagyban támaszkodtak az Episkyrosra labdajátékukban, a Harpastumban, amely elsősorban cseljáték volt, amely gyors labdajáratást és ügyességet igényelt az ellenfél megtévesztése érdekében. A labda rúgása azonban nem elégítette ki a rómaiak veleszületett vágyait, mint a véres gladiátorjátékok – a sport gyilkolás nélkül nem is volt sport. Akik Harpastumot játszottak, a Colosseum monolitikus árnyékában tették ezt.
Az, hogy ezek a labdajátékok nem gyakoroltak nagy hatást, nem meglepő. Bár a görögök és a rómaiak a maguk módján újítók voltak, a kor barbársága alakította őket, amelyben éltek; egy vérontás nélküli játék soha nem virágzott volna ebben a légkörben. Valójában ezt a tényt az emeli ki legjobban, hogy a Harpastum egyik legismertebb esete – Cicero beszámolójából – arról szól, hogy egy férfit megölt egy labda, miközben borotválkozott a borbélynál.
Furcsa módon még nem beszéltünk Britannia történelmi jelentőségéről – ez azért van, mert a mai modern játék epicentrumának számító terület az ókorban kevés nyomát hagyta a labdajátékoknak. A rómaiak magukkal vitték a Harpastumot, amikor megszállták Angliát, és megszilárdították hatalmukat a brit törzsek felett. Mégis csak azután, hogy a rómaiak az ötödik század elején elhagyták Britanniát, kezdtek új labdajátékok kialakulni.
Ezek a középkorban végig játszott, rendszertelen és őszintén kaotikus játékok egyetlen kifejezésben foglalhatók össze: “csőcselékfoci”. A játékosok számát, sőt, a játékosok viselkedését sem korlátozták, és gyakran egész falvak vettek részt benne.
Az egyik ilyen játék, a farsangi foci, egyszerűen abból állt, hogy a labdát – amely egy felfújt disznóhólyagból készült – az ellenfél templomába rúgták. Előre láthatóan a végeredmény zűrzavar volt, olyannyira, hogy Anglia számos királya igyekezett betiltani a játékokat. II. Edward 1314-ben leírta, hogy 1314-ben “a városban nagy lármát okozott a nagy labdákon való tülekedés, amelyből sok rossz származhat”, míg IV. Edward 1477-ben elrendelte, hogy “senki sem folytathat olyan törvénytelen játékokat, mint a futball”, mivel ez nem szolgálja a “nemzet védelmét”. A lakosság körében való elterjedésének megszakítására tett erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak.
Míg a csőcselékfoci virágzott Nagy-Britannia alsóbb osztályai körében, a reneszánsz Itália arisztokratái egy exkluzívabb labdajátékot játszottak, a calciót. Bár a Calcio – a Harpastumhoz hasonlóan – erősen támaszkodott a kézhasználatra, meggyőzte az idelátogató brit elitet, hogy a saját labdajátékuk nem is olyan ízléstelen. Az arisztokrácia támogatásával a labdarúgás virágzásnak indult a magán oktatási intézményekben; ezzel párhuzamosan a rögbi és a labdarúgás kezdett elkülönülni és kialakítani saját identitását. A játékra első ízben kényszerült rá a struktúra, és már csak a hivatalos kodifikáció volt hátra, amely végül, mint tudjuk, 1863-ban érkezett meg.
A calcio ma olaszul egyenesen futballnak fordítható, a sportág fejlődésében betöltött szerepe minden bizonnyal meghatározó. A Calcio saját létezése azonban az őt megelőző római játékra támaszkodott. Hasonlóképpen a Harpastum is az Episkyros nevű görög játékra támaszkodott. A kapcsolatok egyértelműek; minden egyes játék, függetlenül attól, hogy mennyire alapvető, a labdarúgás egy új formájának kialakulásához vezetett. Ha hozzávesszük a távol-keleti és ausztráliai ősi játékokat, bár ezek nem közvetlen ősei a labdarúgásnak, akkor ezeknek a történelmi időtöltéseknek a jelentősége még nagyobb lesz. A világ minden táján és évezredeken keresztül primitív kultúrák a modern futballhoz hasonló játékokat űztek.”
Így igen, “a futball a modernitás szülötte”, de a rendetlenség és a vadság szülötte is – ezek jellemezték azokat az ősi és középkori játékokat, amelyeken keresztül fejlődött. És még ha a futball az emberi fejlődéssel együtt fejlődött is, hogy azzá a komplex sporttá váljon, ami ma, egy dolog soha nem változott és soha nem is fog változni: a labda rúgásának kérlelhetetlen szeretete.
By Euan Rice-Coates @EuanRiceCoates