Történelem
Róma városa 410-ben elesett a betolakodóknak (455-ben ismét lerohanta egy másik betolakodó csoport, amely a betolakodókat támadta meg!). Mi nyugaton gyakran úgy gondolunk erre, mint a birodalom végére. Nincs többé Róma központi szerepe, nincs többé birodalom. De ez teljesen téves. A birodalom ezután még több mint ezer évig fennmaradt… csak nem nyugaton. A keleti kereszténység folytatódott és virágzott, és csak a 15. században bukott el a birodalom keleti része. Nemrég láttam egy könyvet, aminek valami olyasmi volt a címe, hogy “Nem nyugati kereszténység”. Érdeklődve vettem kézbe, és rájöttem, hogy a könyv a kínai, afrikai és talán koreai kereszténységről szól. Ez csak aláhúzza azt a tényt, hogy a tényleges keleti kereszténység elveszett számunkra Nyugaton. Igen, ezek olyan helyek, amelyeket nem tekintünk az uralkodó nyugati világ részének. De általában a nyugati kereszténység az, ami ott a nyugati missziós tevékenység révén teret nyert. Számunkra, nyugaton élők számára a keleti kereszténység a vallásunk legjobban őrzött titka.
A keleti kereszténység a keleti ortodoxia. És ez elképesztően ellenálló volt. A 15. században a keleti kereszténység földrajzi központjai muszlim ellenőrzés alá kerültek, ahogy az iszlám folytatta évszázados terjedését. Egyedül az oroszországi ortodox egyház maradt továbbra is mentes a muszlim uralomtól. De az ateista szovjet állam eljövetele a keleti kereszténységnek ezt az utolsó részét is hatalmas állami ellenállás alá helyezte.
Az oroszországi egyház túlélése különösen lenyűgöző. Amikor a kelet-európai és oroszországi kommunista birodalom az 1980-as évek végén/az 1990-es évek elején megbukott, a mintegy 250 millió keleti ortodox keresztény mintegy 80 százaléka szovjet uralom alatt élt. Az évtizedekig tartó ilyen irányítás és a keresztény világ többi részétől való elkülönülés miatt a vasfüggöny leomlásakor nem volt világos, hogy milyen keleti egyház fog létrejönni – ha egyáltalán létrejön. De amit a világ látott, az egy folytatódó és erős ortodox egyház volt. Elszenvedte a csapásokat, de élt és általában jól volt. A keleti egyház továbbra is virágzik, és mélyen behatolt az amerikai kereszténységbe (az 1980-as évek végén mintegy 2000 amerikai evangélikus vezető tömegesen tért át az ortodoxiára). Ez nem annyira egy túléléstörténet, mint inkább az isteni hűség története.
Az első hívásom egy kicsi és öregedő gyülekezet volt. Amikor jöttem, a tagság átlagéletkora a 60-as évek közepe és vége között volt. Körülbelül száz tagunk volt, és körülbelül 30-an voltak jelen egy adott vasárnap reggel. (A presbiteriánus egyházban a rendszerbe be van építve a tagsági szerepek rendszeres tisztázása a régóta hiányzók és a részt nem vevők esetében, hogy a nyilvántartás pontos maradjon. De azt hiszem, ez a gyülekezet egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy levegye az embereket a nyilvántartásból, mert ez lehangoló valóság lett volna – az egyház néhány generációval ezelőtt egy meglehetősen nagy és növekvő gyülekezet volt). A nehézséget tetézte, hogy az adott környéken különösen drágák voltak a lakásárak (az iskolák remekek voltak). Ez azt eredményezte, hogy egyre kevesebb fiatal család tudott a környékre költözni. Ráadásul a közösség demográfiailag gyorsan változott. Egyre több első generációs kínai költözött be, és a nyelvi és kulturális/vallási különbségek megnehezítették a kapcsolatteremtést. Az eredmény egy elöregedő és zsugorodó egyház lett egy olyan közösség közepén, amely nem sok lehetőséget kínált új tagságra és tevékenységre.
Mindez meglehetősen lehangoló és frusztráló volt. Főleg azért volt frusztráló, mert a tagok közül sokan azt várták tőlem, hogy valahogyan képes leszek létrehozni egy új sereg fiatal és lelkes tagot, akik majd belépnek, hogy betöltsék az előző generációk cipőjét, és visszahozzák a gyülekezetet a fénykorába. Ez egyszerűen nem fog megtörténni.
Nehéz volt a gyülekezetnek és nekem is olyan jövőképet kialakítani az egyházról, amely nagyobb volt, mint a mi egyházunk. Ez érthető – engem bíztak meg ennek a gyülekezetnek a vezetésével, és a tagok közül sokan már több mint ötven éve imádkoztak és dolgoztak együtt. Mindannyian szorosan kötődtünk ehhez a bizonyos gyülekezethez, és érdekeltek voltunk a fennmaradásában és jólétében. De az igazság az, hogy gyakran estünk áldozatul az egyház túl szűk látásmódjának – mintha a mi konkrét gyülekezetünk sorsa lenne a kulcs Isten útjainak megértéséhez a világban.
Bárcsak többet tudtam volna akkoriban a keleti egyházról. És ha tudtam volna, remélem, hogy lett volna annyi bölcsességem, hogy ne valamiféle olcsó inspiráló történetként használjam fel, amely reményt ad nekünk a mi gyülekezetünk sorsával kapcsolatban. Ehelyett a keleti egyház, annak megpróbáltatásai és túlélése úgy hathatott volna, hogy reményt ébresztett volna a nagyobb egyház, a világegyház, a történelem során az egyház számára. Függetlenül a mi konkrét egyházunk konkrét sorsától (egyházak mindig jönnek és mennek – ne feledjük, hogy a Pál által alapított egyházak egyike sem áll még ma is), az egyház sorsa biztos. Kelet szép példája annak, hogy a pokol kapui nem győzik le az Egyházat. Bárcsak lett volna akkoriban annyi látásunk, hogy megünnepeljük, hogy ennek az Egyháznak egy kis – esetleg múló – része vagyunk.