A fizikai jelenségek ábrázolására és megvilágítására szolgáló modellek fontos szerepet játszottak a tudomány fejlődésében. A matematikusok, akik a “koordináták figyelmen kívül hagyása” néven ismert módszert alkalmazzák, megelégedhetnek egy atom vagy molekula kinetikus vagy statikus modelljével, de a fizikusok és különösen a kémikusok általában a statikus modellt részesítik előnyben. Sir J. J. Thomson 1 sokat tett a kémia és a fizika közötti szakadék áthidalásáért, amikor komoly kísérletet tett annak bemutatására, hogy az anyag elektronikus elmélete alapján hogyan kapcsolódhatnak össze az atomok a molekulát alkotó stabil rendszerré. Hogy elkerülje azokat a nehézségeket, amelyek abból a nézetből fakadnak, hogy az elektronok keringési pályán mozognak, arra kényszerült, hogy a távolság fordított négyzetének törvényénél bonyolultabb erőtörvényt tételezzen fel. Például megvizsgálja, milyen eredményt hozna, ha a pozitív töltés és az elektron közötti közönséges elektrosztatikus vonzást a távolság kockájával fordítottan változó taszítást feltételeznénk a pozitív töltés és az elektron közötti közönséges elektrosztatikus vonzás fölé. Az ilyen erőtörvényt a kvantumelmélet követelményeihez lehet igazítani. Dr. Irving Langmuir2 kimutatta, hogy egy statikus hidrogénatom modelljét kaphatjuk meg, amely a Bohr-atom számos tulajdonságával rendelkezik a körkörös elektronokkal, ha feltételezzük, hogy a töltött részecskék közötti Coulomb-erőn kívül létezik egy “kvantumerő” is, amely a következőképpen adódik

.