A szombat kemény nap volt itt New Yorkban.

Nemcsak, hogy mindannyian még mindig karanténban vagyunk, de a délelőtt és a délután nagy részében borús és esős idő volt. A rettegett járvány alatt a kevés örömteli pihenés egyike az volt, hogy kimentem egy hosszú sétára, hogy élvezzem a friss levegőt. Amikor azonban esik az eső és szürke, nehéz nem érezni, hogy még jobban beszorul az ember.

Azért, hogy a sérülést tetézze, a szombati napnak a 2020-as NBA rájátszás első napjának kellett volna lennie. Minden utószezon bemutatkozása olyan, mint egy kosárlabda ünnep, ahol rengeteg várva várt Game 1-et rendeznek.

Szerencsére az MSG Network gondoskodott a nagyon szükséges szórakozásról, és egy sor kulcsfontosságú mérkőzést sugárzott a Knicks váratlanul vad útjáról az 1999-es NBA-döntőig. Gyakran nehezemre esik olyan mérkőzések ismétlését nézni, amelyeknek már tudom a végeredményét, de tegnap nem tudtam levenni a szemem a képernyőről.

Különösen az egyik mérkőzés, a New York Heat elleni 5. meccs (amelyben a Knicks lett a második nyolcaddöntős, amelyik kiütötte az első helyezettet) volt az, amire rácsodálkoztam.

Ez a meccs örökre emlékezetes marad, mert Allan Houston hazapattintotta a győztes gólt, és eltemette a Miamit, de ami számomra a legjobban kiemelkedett az egész mérkőzést újranézve, az Patrick Ewing hihetetlen erőfeszítése volt. Állkapkodva néztem, ahogy “The Big Fella” minden egyes labdaszerzésnél fel-alá vonszolta fáradt és kimerült testét.

Patrick az 1998-99-es szezonban még mindig lábadozott a jobb csuklójában lévő ínsérülést helyreállító műtét után. Achilles-ín-gyulladás és egy sor más betegség korlátozta a hatékonyságát a 36 éves korában. Az Achilles-ín majdnem szétroncsolódott, mire az utószezon kezdetét vette, Patrick mégis kitartott. A sorozat első két meccsének mindegyikén 15 lepattanót szedett le, és öt dobást blokkolt. A 3. meccsen 15 pontot szerzett, amivel hozzájárult a döntő győzelemhez az MSG-ben.

És nem meglepő, hogy Ewing a legjobb formáját hozta az 5., mindent eldöntő meccsen. Már a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy messze nem 100%-os. Nemcsak az Achilles-sérülése lángolt fel korán, hanem a harmadik negyedben bordaizomhúzódása is volt a jobb oldalán.

Mindezt úgy, hogy Alonzo Mourning ellen játszott, aki 28 évesen a fénykorát élte. Abban a szezonban Mourning meccsenként több mint 20 pontot átlagolt, ami mellé karriercsúcsot ért el lepattanókban (11,0) és blokkokban (3,9). Később 1998-99-ben az év védőjátékosának is megválasztották.

A két barát és minden idők legnagyobb Georgetown-játékosa közötti csatában mégis az idősödő Ewing volt az, aki ebben a mindent eldöntő, döntő 5. mérkőzésen felülkerekedett tanítványán. Ewing felülmúlta Mourningot, és Patrick több mint kétszer annyi lepattanót szedett le, mint Mourning.

Ewing kevesebb mint 40 másodperccel a vége előtt 22 pontjából kettőt büntetőkkel szerzett, így a Miami előnye 77-76-ra csökkent. Ewing clutch faultjai előtt a Heatnek volt esélye arra, hogy növelje előnyét, de Ewing megtagadta Morningot a gyűrűnél, és 24 másodperces szabálytalanságot kényszerített ki.

Ewing egy jó lábbal játszva vezette a New Yorkot pontszerzésben (egyetlen más Knick sem szerzett 14 pontnál többet), lepattanókban és hihetetlen módon játékpercekben is. Igen, a nagyfiúnak valahogy sikerült 40 percig a parketten maradnia.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz Ewing utolsó nagyszerű playoff-teljesítménye.

Miután a Knicks segített a Hawks legyőzésében a második fordulóban, Ewing “szakító érzést” érzett a bal Achillesében az Indiana elleni keleti konferencia döntő 2. mérkőzése előtti bemelegítés során, a Knicks csapatorvosa, Dr. Norm Scott szerint. Ewing úgy döntött, hogy mégis játszik, 25 percet játszott és kétszámjegyű pontot szerzett. A meccs utáni MRI-vizsgálat azonban kimutatta, hogy elszakadt az ín, így a szezon hátralévő részére kiesett. A sérülés után már nem volt ugyanaz a játékos. Végül kihagyta az 1999-2000-es szezon kezdetét, ami az utolsó szezonja volt New Yorkban.

Nos, ahogy szombat délután az 5. meccs visszajátszása közben élőben tweeteltem, néhányan valami olyasmit kommentáltak, hogy: “a Knicks amúgy is jobban járt Ewing nélkül”. Hülyeség volt, amikor akkoriban ezt mondták a szakértők, és a mai napig abszurdum.

Az egyik ok, amiért ez a hamis narratíva az évek során felerősödött, az Bill Simmons, az ESPN akkori rovatvezetőjének 2001-ben megjelent cikke. A “Ewing-elmélet 101” című rovatában Simmons (alias a Boston Sports Guy) kifejtette, hogy “Az elméletet a 90-es évek közepén Dave Cirilli alkotta meg, egy barátom, aki meg volt győződve arról, hogy Patrick Ewing csapatai (mind a Georgetownban, mind a New Yorkban) megmagyarázhatatlanul jobban játszottak, amikor Ewing vagy sérült volt, vagy hosszabb időt kihagyott faultproblémák miatt.”

Oké, mielőtt rátérnénk Ewing Knicks-es napjaira, térjünk ki röviden az egyetemi karrierjére. Elsőévesként Ewing 30-7-es rekordot ért el a Hoyas csapatával, és egészen az országos bajnoki mérkőzésig vezette a csapatot. A junior szezonjában a Georgetown 34-3-as mérleggel zárta az évet, és az iskola történetének egyetlen NCAA-bajnoki címét szerezte meg Hakeem Olajuwon és a Houstoni Egyetem legyőzésével. A következő szezonban, Patrick utolsó egyetemi évében 35-3-ra nyert, és ismét eljutott a bajnokságig. Igen, Ewing négy évéből háromban is döntőbe jutott a Hoyas. Ewing vasember volt az iskolában, a lehetséges 144 meccsből 143-on játszott, és Patrick vezette a csapat összesített játékperceit ebben a négy évben.

Ewing egyetemre érkezése előtt a Georgetown mindössze kétszer jutott tovább az NCAA-torna első fordulójából az iskola történetében. Soha nem jutott még közel a több mint 30 győzelemhez egyetlen szezonban. Mióta Ewing elhagyta az iskolát, a Georgetown még nem nyert 30 meccsnél többet. Mindössze egyszer jutottak be a Final Fourba, és soha nem jutottak tovább a bajnoki fordulóba.

Oké, térjünk vissza Simmons kritériumaihoz a “Ewing-elmélet” felállításához. Azt írja, hogy “két döntő elemnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy bármilyen helyzet megfeleljen a “Ewing” státusznak:

1. A sztársportolónak rendkívüli médiafigyelmet és szurkolói érdeklődést kap, és a csapatai mégsem nyernek vele soha semmi érdemlegeset (kivéve talán néhány korai rájátszás-sorozatot).
2. Ez a sportoló elhagyja a csapatát (akár sérülés, csere, érettségi, szabadügynökség vagy visszavonulás miatt) – és mind a média, mind a szurkolók azonnal leírják a csapatot a következő szezonra… Amikor ezek az elemek összeütköznek, akkor jön az Ewing-elmélet.”

Huh?

Már részleteztem, hogy ez semmilyen módon nem vonatkozik Ewing egyetemi karrierjére. Most nézzük meg a profiknál nyújtott teljesítményét. Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy 1987-88 és 1994-95 között Ewing a lehetséges 745 meccsből 735-ben játszott (vagyis 98,6%-ban).

Karrierje első tíz évében az egyetlen rájátszásbeli meccs, amit kihagyott, egy nevetséges eltiltás miatt volt – 1997-ben a Heat elleni 6. meccs, amit a Knicks elveszített. A következő szezonban (1997-98), miután több mint 34 000 percet töltött több mint 1000 mérkőzésen, Ewing elkezdett összeomlani. Abban az évben 56 alapszakasz-meccset hagyott ki, amelyben a New York gyászos 28-28-as mérleget produkált. Négy meccsel az 500. pont fölé kerültek Ewinggal a csapatban. Azon a tavaszon hat rájátszásbeli mérkőzést is kihagyott, és a Knicks 3-3 meccset játszott Patrick nélkül, mielőtt a második körben kiesett volna.

1999 természetesen a döntőbe jutás volt. Patrick döntő fontosságú közreműködését a döntő 5. mérkőzésen a rovat elején részleteztem. Nincs csodás futás a bajnoki fordulóig, ha Partick nem játszik az első fordulóban, sakkban tartva ‘Zo Mourningot. A döntőig tartó tombolás során a New York 8-3-ra nyert a 11 mérkőzésen, amelyeken Ewing beöltözött. Abban a kilenc meccsben, amit kihagyott, csak 4-5 volt a mérlegük.

2000 szeptemberében a Knicks szertelenül elcserélte Ewingot a Seattle Sonicshoz. Az “Ewing-elmélet” szerint tehát a New Yorknak ekkor kellett végre versenyképes/nyerő franchise-zá válnia, miután megszabadult a center régi albatroszától.

Igaz?

Tévedés.

Ewing nélkül az első szezonjukban a Knicks egy évtized után először nem jutott tovább az első körből. A 2001-02-es szezonban 1986 óta először fordult elő, hogy még a posztszezonba sem tudták kvalifikálni magukat. Azóta csak lejtőre kerültek.

Azóta eltelt 20 évben, amióta a Knicks elcserélte Patrick Ewingot, több meccset veszítettek, mint bármelyik csapat az NBA-ben, 643-965-ös mérleggel, ami a legrosszabb mérleg a ligában ebben a 20 szezonban.

Ezt állítsuk szembe a Knicks rekordjával Ewing fénykorában. A Knicks 1988 és 2000 között 583-369 (.612-es győzelmi arány) volt. Az egyetlen keleti konferencia klub, amely jobb mérleggel és több poszt-szezonbeli győzelemmel rendelkezett, a Chicago Bulls volt.

Mennyire volt létfontosságú Ewing a franchise számára? Gondoljunk csak bele: Az Ewing-korszak alatt, 1988-tól 2000-ig (12 szezon) a Knicks 18 playoff-sorozatot és 81 playoff-meccset nyert.

A 20 szezonban, amióta a Knicks elcserélte Patrick Ewingot, a New York összesen egy playoff-sorozatot és kilenc playoff-meccset nyert.

Mégis, az “Ewing-elmélet” első tétele: “

A “Ewing-elméletnek” soha nem volt értelme, amikor eredetileg kitalálták, és most, utólag még kevésbé van értelme.