Az emberi történelem során, és jóval a súlyos depresszió vagy a súlyos depressziós zavar kezelésének jelenlegi definíciója előtt a depresszió fogalmát többször alakították és újrafogalmazták. Ahogy a társadalom változik, úgy változik a depresszióról alkotott nézete is: filozófusok, társadalomelméleti szakemberek, művészek és laikusok egyaránt hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy mi is alkotja ezt a nehezen behatárolható élményt, amely sokak számára a mindennapi életük része.

A depresszió mai felfogása, mint az üresség és szomorúság érzésével jellemezhető hangulatzavar, tartalmazza a korábbi nézetek visszhangját és a különböző jellemzőkkel való társításait. Ezért a depresszió mélyebb, átfogóbb megértéséhez szükség van arra, hogy alaposabban megvizsgáljuk, hogyan alakult ki ez az állapot az idők folyamán.

A melankolikus lelkiállapot

A “gyógyászat atyjának” tartott Hippokratész (Kr. e. 460 – 370) ókori görög orvos, aki minden testi mechanizmust a négy belső folyadék, az úgynevezett nedvek – vér, fekete epe, sárga epe és váladék – relatív mennyiségének tulajdonítottnak tekintett. Úgy vélte, hogy a négy közötti egyensúly jó egészséget eredményez, míg valamelyik szélsőséges hiánya vagy túlsúlya testi betegségeket okoz.

A görög orvos és filozófus Galénosz (Kr. u. 129 – Kr. u. 200 körül/216) kibővítette Hippokratész elméletét azzal, hogy a személyiségtípusok is a négy nedv egyikének túlsúlyából erednek.

A nedvességelmélet szerint a melankolikus személyiségtípust a fekete epe túlsúlya hozta létre. A melankolikusokat ennek megfelelően introvertált, mélyen gondolkodó embereknek tekintették, akik jellemzően inkább az érzelmi spektrum szomorúbb részéhez kapcsolódtak. A melankóliának ebből a felfogásából fejlődött ki végül a depresszió mai fogalma.

Depresszió és a mentális betegségek kettős megközelítése

A 19. századi német pszichiáter, Emil Kraepelin volt az, aki a melankólia különböző formáit “depressziós állapotokként” kezdte emlegetni, az azt meghatározó alacsony hangulat miatt. Kraepelin a mentális betegségek kettős megközelítését is alkalmazta, a depressziót két kategóriára osztotta: mániás depresszió és dementia praecox.

Kraepelin megkülönböztetése azon alapult, hogy a depresszió forrása külső vagy belső: ha a depressziót külső tragédia okozta, például egy szeretett személy halála, akkor a mániás depresszió egy formájának tekintette, és várhatóan epizodikus és múló jellegű volt.

Az ismert, külső okra nem visszavezethető depressziót viszont úgy értelmezték, hogy az egyén pszichéjéből “nőtt ki”, és mint ilyet, a valóságtól való elszakadásnak tekintették, amely a mai skizofréniához hasonló.

A különbségtétel, amelyet Kraepelin tett a kétféle depresszió között, ma is aktuális: sok beteg továbbra is arról számol be, hogy az emberek szívesebben nyújtanak együttérzést, ha a depresszió forrása világosan érthető: így az az egyén, akinek depresszióját egy traumatikus esemény szemtanúja okozta, valószínűleg több társadalmi támogatást kap, mint az, akinek depressziója serdülőkorában jelentkezett.

A névtelen szerelem gyásza

Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja 1917-ben megjelent Gyász és melankólia című esszéjében tette közzé saját gondolatait a depresszióról. Ebben Freud a depresszióról alkotott mai felfogásunkhoz hasonlóan írta le a melankóliát, kifejtve, hogy a melankóliát a veszteség érzése határozza meg, amely akkor keletkezik, amikor az elvesztett tárgy ismeretlen, az elfojtás mentális folyamata miatt.

Freud azt állította, hogy a depresszió megzavarja a normális gyászfolyamatot, ami miatt az egyén általános szomorúságot érez, amikor kapcsolatba kerül a nagyvilággal, miközben az őt érő gyötrelmet és reménytelenséget elkerülhetetlennek tapasztalja. Ahelyett, hogy az elvesztett személy vagy tárgy pozitív aspektusait internalizálná, és megbékélne a hiányosságaival, a melankóliát átélő személy minden lappangó neheztelést önmagára irányít át, miközben az elvesztett szeretett személy emlékét úgy tartja fenn, mint annak ideális, érinthetetlen változatát, aki a való életben volt.

A depresszió megalapozottabb szemlélete

A pszichoanalízistől eltávolodva, a depresszió empirikusabb megközelítésének javára Adolf Meyer svájci pszichiáter lépett fel. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság későbbi elnöke, Meyer amellett érvelt, hogy a biológiai tényezőket a mentális és családi tényezőkkel együtt tekintsék olyan elemeknek, amelyek jelentősen hozzájárulnak a depresszió megjelenéséhez.

ICD, DSM és a mentális betegségek diagnosztizálásának konszenzusa

A 19. század végétől bővelkedő mentális egészségügyi elméletek miatt szükségessé vált, hogy statisztikai terepadatok alapján munkakonszenzusra jussanak a mentális betegségek azonosításának, csoportosításának és kezelésének módjáról. Így számos kísérletet tettek egy átfogó mentális egészségügyi osztályozási rendszer létrehozására.

Végül két fő rendszer alakult ki: a betegségek, sérülések és halálokok nemzetközi statisztikai osztályozása (ICD) 1949-ben, valamint a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM) 1952-ben. Míg az ICD testi és lelki betegségeket egyaránt vizsgál, és világszerte használják, addig a DSM kifejezetten a mentális zavarokat vizsgálja, és elsősorban az Egyesült Államokban használják. Mindkettőt rendszeresen frissítik, hogy tükrözzék a változó időket és a mentális egészséggel kapcsolatos változó megközelítéseiket.

A hatvanas és hetvenes években a statisztikai elemzésekre való nagyobb támaszkodásra törekedtek, és a pszichiátria célja az volt, hogy megszilárdítsa empirikus orvosi szakma státuszát. Ennek eredményeként kifinomultabb eszközöket fejlesztettek ki a depresszió értékelésére, elsősorban a Hamilton Rating Scale for Depression (HDRS) 1960-tól, és a Beck Depression Inventory (BDI) 1961-től. Mindkettőt arany standardnak tekintik, és ma is használják.

Ezeket a változásokat követően az 1980-ban megjelent DSM-III célja az volt, hogy átértékelje, hogyan beszélnek az emberek a mentális egészségről, eltávolodva a patologizáló nyelvtől, és egy együttérzőbb megközelítést kínálva. Ez segített ellensúlyozni néhány olyan stigmát, amellyel a depresszióval küzdő egyéneknek szembe kellett nézniük (és még mindig gyakran szembesülnek).

Az idők változásával az ICD és a DSM depresszió-definíciói is változtak, a diagnózishoz tartozó különböző tünetek pedig a naprakész terepi adatokat tükrözték. E változás példájaként az 1994-ben kiadott DSM-IV kizárta a depresszió azon eseteit, amelyek jobban magyarázhatók gyásszal.

A 2013-ban kiadott DSM-V a depresszió “vegyes jellemzők” aldiagnózisával egészítette ki, amely magában foglalja a mániás epizódokat, továbbá egy “szorongásos distressz” aldiagnózissal, amelyet az alábbi tünetek közül legalább kettő megléte határoz meg: feszültség, nyugtalanság, aggodalom miatti koncentrációs nehézség, félelem attól, hogy valami szörnyűség történhet, és a kontrollvesztés érzése.

Biológiai áttörések a depresszió kezelésében

Az ICD és a DSM diagnosztikai fejlesztései mellett a 20. század közepén forradalom következett be a depresszió kezelésében, amikor az antidepresszáns gyógyszerek hatékony és egyre elterjedtebb egészségügyi lehetőségként jelentek meg. A depresszió gyógyszeres kezelése rávilágított a depresszió hátterében álló lehetséges biológiai és genetikai okokra, és sok betegnek nyújtott régóta várt tünetmentességet.
Az antidepresszánsok az agy neurotranszmitterek kiválasztására hatnak, amelyek olyan vegyi anyagok, amelyek az idegsejtek közötti információt közvetítik. Az évek során az antidepresszánsok több generációját hagyták jóvá és tették nyilvánosan elérhetővé, és mindegyik más-más módon befolyásolja a depresszióban szerepet játszó idegpályákat.

A ma leggyakrabban felírt antidepresszánsok három osztálya:

• Triciklikus antidepresszánsok (TCA), amelyek a noradrenalinra hatnak, és az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején kerültek forgalomba. Ilyen például az Elavil és a Tofranil
• A szelektív szerotonin visszavétel gátlók (SSRI-k), amelyeket az 1980-as évek közepén vezettek be. Példák közé tartozik a Prozac és a Zoloft.
• Serotonin és noradrenalin visszavétel gátlók (SNRI-k), amelyeket a 90-es évek közepén vezettek be. Ilyen például a Cymbalta és az Effexor.

Mindhárom gyógyszercsoportról megállapították, hogy hatékonyan enyhíti a depresszió tüneteit, bár hatékonyságukat csak több hónapos kezelés után lehet felmérni. Ráadásul kísérő mellékhatásaik néha súlyosak lehetnek, és közéjük tartozik a súlygyarapodás, a szexuális diszfunkció, a hányinger, a homályos látás és a megnövekedett pulzusszám.

Alternatív szemléletmód: Exisztencializmus, humanizmus, kognitív pszichológia

A korábbi látnokok (különösen Freud) írásai segítettek abban, hogy a modern világ elkezdje a depresszió fogalmát és megközelítését. Végül azonban ezek a konszenzusos nézőpontok némileg szerényebb perspektívát kaptak, mivel a depresszió kortársabb megközelítései is elkezdtek megfontolás tárgyává válni. Lépjen be az egzisztencializmus, a humanizmus és a kognitív pszichológia, mint a pszichológia három ága, amelyek nagyjából ugyanabban az időszakban fejlődtek ki, miközben a depresszióval kapcsolatban is felkínálták a saját álláspontjukat.

Exisztencializmus:
Az egzisztencializmus a második világháború után vált népszerűvé, mivel az egyén értelemkeresésére összpontosít egy olyan világban, amely gyakran érthetetlennek tűnik.
A vezető egzisztencialista teoretikusok között volt Rollo May pszichológus, aki a depressziót úgy írta le, mint “a jövő megkonstruálásának képtelenségét”. Azt állította, hogy amikor egy személy képtelen elképzelni egy olyan jövőt, amelyben valóban kiélheti szenvedélyeit, mély tehetetlenséget él át, amely depresszióvá alakulhat. Ennek ellensúlyozására May arra buzdított, hogy a szomorúságot az emberi tapasztalat részeként fogadjuk el, ahelyett, hogy tagadnánk a létezését.

Humanizmus: A humanizmus az embert a saját életében a változás ágensének tekinti, és a depresszió akkor keletkezik, ha az egyik szükséglet kielégítése egy másik rovására megy.
Abraham Maslow pszichológus 1943-ban a “szükségletek hierarchiájáról” írt tanulmányában szemléltette ezt, leírva, hogy a depresszió akkor keletkezik, ha a sürgősebb túlélési szükségletek (például az élelem, a menedék vagy a biztonság) kielégítése a szociális és érzelmi szükségletek rovására történik. Ennek eredményeként valaki, aki például minden idejét és energiáját az anyagi biztonságért való munkába fekteti, a közeli kapcsolatok hiánya miatt depresszióssá és érzelmileg kimerültté válhat.

Kognitív pszichológia: A kognitív pszichológia az 1950-80-as évek “kognitív forradalmából” nőtt ki, az elme empirikus eszközökkel történő megértésére törekedve. E mozgalom egyik vezető alakja Aaron Beck pszichiáter volt, aki kifejlesztette a depresszió BDI értékelő eszközét, valamint a depresszióra vonatkozó Beck-féle kognitív triádot.
A depresszióhoz hozzájáruló tényezőket vizsgálva Beck úgy érvelt, hogy az egyén önmagáról, a világról és a jövőről alkotott hiedelmei befolyásolják egymást, és meghatározzák a depresszióra való fogékonyságot: eszerint az az egyén, aki úgy véli, hogy ő a hibás a depressziójáért, hogy a világ alapvetően szomorú és magányos hely, és hogy mindez soha nem fog megváltozni, valószínűleg depresszió fog kialakulni ennek következtében.

Az orvosi technológia áttörései:

A 20. század folyamán számos élvonalbeli orvosi technológiát találtak fel és mutattak ki a depresszió hatékony kezelésére. A különböző elérhetővé vált lehetőségek közül az ECT, a TMS és annak legújabb vívmánya, a Deep TMS szerzett nagyobb szakmai és közismertséget

ECT: Az elektrokonvulzív terápiát eredetileg skizofrénia kezelésére használták, mielőtt az 1960-80-as évek között bebizonyosodott, hogy még hatékonyabb a hangulatzavarok, különösen a depresszió kezelésében. Ennek eredményeképpen jelenleg elsősorban ennek az állapotnak a kezelésére alkalmazzák.

Az elektrokonvektív terápia úgy működik, hogy elektromos impulzusokkal stimulálja az agyat, és rövid ideig tartó rohamokat vált ki. Bár a súlyos depresszió kezelésében igen hatásosnak bizonyult, az ECT-nek megvannak a maga hátrányai: nevezetesen, hogy teljes nyugtatót igényel, a rövid távú memóriavesztés lehetősége, valamint a negatív megítélése a közvéleményben, ami nagyrészt annak a téves információnak köszönhető, amely traumatikus, személyiséget megváltoztató eljárásként jellemzi.

TMS: A transzkraniális mágneses stimuláció 2008 óta áll klinikailag rendelkezésre, mint nem invazív lehetőség a kezelésre rezisztens depressziós betegek számára, akik óvakodnak az ECT-től. Az eljárás elektromágneses impulzusok sorozatát indítja el, amelyeket egy 8-as alakú kézi eszközben tartanak. Aktiválás után az impulzusok olyan agyi struktúrák idegi aktivitását szabályozzák, amelyekről kimutatták, hogy kapcsolatban állnak a depresszióval.

Noha a TMS biztonságosnak és hatékonynak bizonyult a depresszió tüneteinek enyhítésében, a TMS ezen eredeti, standard formájával kapcsolatban bizonyos korlátok mutatkoztak: először is, a 8-as tekercs viszonylag szűk hatókörének köszönhetően a standard TMS egy adott pillanatban csak néhány struktúrát képes szabályozni. Ez azt jelenti, hogy a TMS néha célzási problémákkal küzd, mivel a szabályozó impulzusok kihagyhatnak néhány releváns struktúrát. Ezenkívül a standard TMS időnként nehezen tudja közvetlenül stimulálni a mélyebb agyi struktúrákat, ami szintén csökkentheti a kezelés hatékonyságát.

Mély TMS: A mély transzkraniális mágneses stimuláció vagy mély TMS, a standard, 8-as TMS-kezelés továbbfejlesztése, választ ad néhány, az elődjével kapcsolatban felmerült problémára. A Deep TMS-t először 1985-ben mutatták be, és 2014-ben kapta meg az FDA engedélyét, mint a nem invazív agyi stimuláció egyik formáját, és a standard TMS-hez hasonlóan mágneses mezőket használ a depresszióval, valamint más mentális egészségügyi állapotokkal összefüggő agyi struktúrák biztonságos és hatékony szabályozására.

A Deep TMS szabadalmaztatott H-Coil technológiáját egy párnázott sisakban tartják, amelyet a beteg fejére illesztenek. A H-Coil által keltett mágneses mezőknek nemcsak az agy szélesebb területeit sikerül elérni, hanem közvetlenül stimulálják az agy mélyebb régióiban található struktúrákat is, ami hozzájárul a kezelés hatékonyságához.

Depresszió ma

A depresszióról alkotott képünk manapság a valaha volt legváltozatosabb és legjobban tanulmányozott. Az e betegség iránti hatalmas érdeklődés azonban eltéréseket okozott a tanulmányozási területek, a kezelési módszerek és a depresszió mint mentális betegség fogalmának megítélésében. Mindezek a lehetőségek érthető módon összezavarhatják a depresszióval küzdőket, valamint gondozóikat és a környezetükben élőket. Ezért fontos, hogy tájékozott maradjon a depresszió leküzdésére rendelkezésre álló különböző lehetőségekről, és támogató, professzionális és gondoskodó környezetben találja ki, mi az, ami az Ön számára megfelelő. Az orvosi és mentális egészségügyi előzményeket ismerő mentálhigiénés szakemberrel való konzultáció nagyon tanácsos, ahogyan a bevált módszerek és az újabb, alacsony kockázatú alternatívák megfontolása is.

Legyen szó mély pszichoanalitikus kezelésről, egzisztenciálisabb megközelítésről, tudományosan bizonyított kezelési lehetőségek, például a Deep TMS felfedezéséről, gyógyszerek beépítéséről az egészségügyi kezelésbe vagy a depressziót meghatározó káros hiedelmek szemügyre vételéről, a depresszióval ma küzdő egyének képesek profitálni az előttük járókból. A filozófia, a kutatás és a kulturális változások, amelyek a mai napig tartanak, számos nézőpontot, számos elérhető kezelési lehetőséget és azt a némileg megnyugtató tudatot eredményezték, hogy a depresszió jobb megértése iránti szenvedélyünk máris előrébb vitt minket mint társadalmat e komplex állapot teljesebb, szélesebb körű és együttérzőbb szemlélete felé.