Az emberek az 1800-as évek utolsó felében szerettek egymás fejével szórakozni. Furcsa átmeneti időszak volt az élet, hiszen az ipari forradalom rendszeresen megváltoztatta a világot, és az újonnan elérhető termékek és élmények által inspirált újdonságok iránt nagy volt az érdeklődés.

Az átverések virágoztak. És ebben a “hoaxok aranykorában” – írja Mark Rose az Archaeology számára – fedezték fel a New York-i Cardiffban egy kővé vált óriás testét – legalábbis úgy tűnt. A cardiffi óriás a tizenkilencedik századi Amerika egyik leghíresebb átverése maradt, írja Michael Pettit tudós. A történet, amely 1869-ben ezen a napon kezdődött, klasszikus álhír volt – úgy tűnt, hogy talán valódi lehet, de szándékosan nyitva hagyták az értelmezés lehetőségét.

Az óriást 1869-ben ezen a napon találta meg Gideon Emmons és Henry Nichols, két munkás, akik kutat ástak William Newell cardiffi farmján. “Három láb mélyen kőre ütköztek” – írja Rose. “A földet tisztogatva felismerték egy láb alakját”. További ásással egy tíz láb magas férfi alakját tárták fel. Természetesen egyáltalán nem volt okuk arra, hogy ott ássanak, ahol voltak – kivéve, hogy a főnökük utasította őket erre. Az óriást, akiről sokan azt hitték, hogy az onondagák ősi elődje, csak egy évvel korábban ültették el (Newell által).

Amint a felfedezés híre elterjedt, írja Rose, amatőr régészek és látványosságra vágyók százai indultak a Newell által az óriás fölött felállított sátorhoz, hogy megnézzék, mi ez a felhajtás. És bár az óriás nyilvánvalóan egy rosszul kivitelezett szobor volt, az embereket meghatotta a lehetőség, hogy valódi. Pettit írja:

Az óriást sok néző a csoda keretein belül értelmezte, amelyben a természet törvényeit meghaladni látszó rendkívüli tárgyakat éppen ezért értékelték és tekintették hitelesnek. Az egész társadalmi spektrumban – a farmerektől kezdve, akik ötven centet fizettek azért, hogy megnézhessék a szobrot ott, ahol feküdt, egészen a transzcendentalista filozófusig, Ralph Waldo Emersonig, aki egy bostoni kiállításon tekintette meg az óriást – a csodálat kifejezései hallatszottak.”

A nézőket arra kérték, hogy vonják le a saját következtetéseiket arról, hogy az óriás valódi vagy hamisítvány – és sokan szerették volna elhinni, hogy valódi. Legalábbis részben azért, mert az óriás létezése megerősíteni látszott a Földet bebarangoló óriásokról szóló bibliai állítások szó szerinti igazságát.

De nem a profit volt az egyetlen indíték a hoax mögött. George Hull, Newell unokatestvére és egy helyi dohánykereskedő azért alkotta meg az óriást, hogy bizonyítson valamit. Hull ateista volt, ami ellentmondásos álláspont volt abban az időben az amerikai történelemben, és “bár nem rendelkezett formális végzettséggel, nagyon csodálta a tudományt”. Nem volt gazdag sem, és a cardiffi óriással kapcsolatos tervei között szerepelt, hogy egyszerre gazdagodjon meg és bizonyítsa be a tudomány és a hit kapcsolatát.

Az óriást eladták egy üzletemberekből álló csoportnak, és turnéra indult. Végül a népszerűsége felkeltette a kor legnagyobb árusának, P.T. Barnumnak a figyelmét. Miután az üzletemberek nem akarták eladni neki a kőkemény fejőstehénjüket, Barnum készített egy másolatot, és azt kezdte mutogatni, mint az igazit. A hiteles “óriás” tulajdonosai megpróbálták beperelni Barnumot, de Rose szerint az ügyet tárgyaló bíró csak annyit mondott: “Hozza ide az óriását, és ha jóhiszeműen esküszik a saját eredetiségére, mint jóhiszemű megkövülésre, akkor megkapja a kért végzést”. Más szavakkal: Nem igazán lehet hamisítványa a hamisítványnak. 1869 decemberére, írja Moss, Hull bevallotta a világnak, hogy az óriás nem valódi, és a csalásnak vége.

Az igazi kérdés persze az volt, hogy miért tartott ilyen sokáig. A cardiffi óriás még csak nem is tűnt nagyon valóságosnak – de az emberek hinni akartak benne.